A kezdeményezés Kelemen Tibor székkapitánytól származik, aki fontosnak tartja nemcsak a szervezetépítést, hanem egyes tagjainak megbecsülését is. Az idősebbek az elmúlt időben háttérbe szorultak, hogy közösségük tiszteletét irántuk kifejezzük, azért hívjuk meg őket ebédre, ahol ők kerülnek a figyelem középpontjába, ahol nem csak illik, de kérjük is, hogy meséljenek életükről – mondta Kelemen Tibor.
És a zágoni születésű, Sepsiszentgyörgyön élő János bácsi mesélt is szívesen hosszú életének számos eseményéről, katonakoráról, utászként végrehajtott hadi tetteiről (a vitézi rendbe való felvételét is egy ilyennek köszönheti), mikor olyan dolgokat hajtott végre, milyenekre még a tisztek sem voltak képesek. Hogy nem túloz emlékei felelevenítésében, arra nemcsak tiszta tekintete, s az őt közelről ismerők a tanúk, hanem az a félmondat is, melyet olykor megismétel: „mondhatok, amit akarok, de a lelkiismeret nem engedi”. Megjárta családostól nagy Oroszországot, nem hadifogolyként, hanem deportáltként, feleségét aztán – ígéretükhöz híven – az oroszok második gyermekük születése után hazaengedték. Ő két évvel később, 1948-ban jöhetett haza. S aztán kis kitérővel hazakerült szülőföldjére, ahol az építővállalat főraktárosaként építette a szó majdnem szoros értelmében Háromszéket. Hét unokája (kevesli, hogy csak ennyi), tizenegy dédunokája van, az élettel megbékélt, de meg nem alkudott: derűsen néz a jövőbe, tartson, ameddig tartania kell.