Utóbb a helyi hírekbe is bekerült a terrorizmus fogalma, és sajnos minden jel arra utal, hogy a közeljövőben is aktuális marad a téma, ugyanis pár napja ismét elutasították a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését a bukaresti táblabíróságon, bár eddig még semmilyen konkrét bizonyítékkal nem tudták alátámasztani az ellenük felhozott igen súlyos vádat.
Mindezek mellett azonban van egy hozzánk sokkal közelebb álló formája is a terrorizmusnak, amiről ritkábban beszélünk, pedig talán ez az egyik legmegdöbbentőbb terror, mert azok a személyek művelik, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket nemcsak ismerünk, hanem sokszor szeretünk is.
Szinte láthatatlanul és megfoghatatlanul épül fel a rendszer. Többnyire nő az áldozat, aki előbb fokozatosan elszigetelődik barátaitól, ismerőseitől, aztán szóbeli sérelmek érik, olykor viccnek álcázva, melyekkel a vezetési stílusát, vallását, hobbijait, családját vagy barátait kritizálja a párja, később nőiességére, anyaságára való célzásokkal rombolják le az önbizalmát – például olyan tipikus kijelentésekkel, hogy „te olyan ronda vagy, hogy másnak nem is kellenél” –, és amikor az áldozat egészen elhiszi a hallottakat és magáévá teszi ezt a nézőpontot, elkezdődik a fizikai agresszió is, mely kezdetben csak egy-egy szorításban vagy rángatásban nyilvánul meg, aztán egyre erőszakosabb, durvább, míg végül súlyos sérülésekkel, halállal is végződhet. Közben fizikai erőszakkal vagy a gyerekek bántalmazásával kapcsolatos állandó fenyegetőzés és a család otthonról való elkergetése is része a terrornak.
Sokan azért nem tudnak kiszállni, mert – bármennyire is furcsán hangzik – szeretik az őket bántalmazókat. A párkapcsolati erőszak természetrajzához hozzátartozik, hogy a durva, erőszakos időszakok úgynevezett mézeshetekkel váltogatják egymást, ahol a társ a legszebb arcát mutatja, virágokkal, ajándékokkal is elhalmozhatja a másikat. És persze fogadkozásokkal, hogy soha többet, amit az áldozat elhisz, mert érdeke, hogy elhiggye. Érzelmileg is kötődik, a gyerekeknek szükségük van apára is, és természetesen az anyagi kötődések (ház, autó) is megnehezítenék a válást. Úgyhogy inkább maradnak, és megpróbálják megjavítani a kapcsolatot, eredménytelenül.
„Minden embernek megvan bármilyen helyzetben a döntési lehetősége, hogy az erőszakmentességet válassza” – vallja Borsos Annamária gyergyószentmiklósi pszichológus, aki nemrégiben Alternatívák az erőszakkal szemben címmel alaptréninget tartott Csíkszeredában családi elhelyező központokban nevelkedő fiataloknak.
Valóban szabad választás kérdése lenne? És a gyerekbántalmazások? Milyen döntést hozhat egy gyerek, aki elhiszi szülei­nek, hogy azért kellett kikapnia, mert megérdemelte? Akinek kiszolgáltatottságában csak az a halvány reménye maradt, hogy ha ő jobban fog viselkedni, ha valahogy másképp csinálja, talán megúszhatja…
Szinte biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meggyengül az Iszlám Állam, talán fel is számolják, mint a többi hasonló terrorszervezetet. De a hétköznapi terroristák nagy része büntetlenül él körülöttünk, amióta világ a világ.