A magyar külgazdasági és külügyminiszter, Szijjártó Péter arra gondolt, hogy új lendületet kell adni a magyar–román kapcsolatoknak, és át is lendült Bukarestbe, hogy érvényt szerezzen elképzelésének. Mint mondta, a hangulat az új kormányzat hivatalba lépésével teljesen megváltozott.
Az változékony, mint az időjárás. Nagy különbség van a fagyos és csak az egyszerűen hűvös között. Éppen csak azt nem mondta, hogy a légkör szívélyes és meleg volt, pedig éppen akkor egy váratlan január végi rendkívüli felmelegedés tanúi lehettünk. A firkászok szokás szerint már várták is a két ország viszonyában bekövetkezett légköri változásokat, és a Krónika napilap megkérdezte külügyminisztériumunkat, hogy mi a helyzet a Magyarország által hőn óhajtott két konzuli iroda engedélyezésével. Erre ugyanazt a választ kapták, amilyent a kisebbségi kérdésekre szoktunk adni. A nemzetközi normáknak megfelelően van ez a probléma megoldva, szóra sem érdemes.
Persze a román kormány véleménye most már teljesen más, például kerítésépítési ügyekben, mint Ponta Victorunk idején. Ugyanis időközben Magyarország lezárta déli határait, így már felénk is kanyarodott néhány bevándorló, és jöhetnek többen is a szerb zöldhatáron át. Romániának sokba kerülne egy kerítés, viszont, ha a magyarok építenének egyet, az elrettentené a migránsokat. Szíjjártó azt is megígérte, hogy támogatják Románia schengeni övezetbe való felvételét, és így a határellenőrzés felfüggesztését. Sikerülni is fog körülbelül akkorra, amikor a schengeni övezetbe visszavezetik a kötelező határellenőrzést.
A magyar külügyminiszter azt is mondta: vannak még olyan ügyek a kétoldali kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyeken „sokat kell még dolgozni”. A kisebbségi kérdés megoldása természetesen elsősorban Románia feladata. Ilyen téren óriási sikereket értünk már el eddig is. 1920-ban Románia lakosságának csak 65 százaléka volt román, de hála a sikeres nemzetiségi politikának, mára egységes nemzetállammá vált. Jó pénzért sikerült szép haszonnal értékesíteni a második világháború után életben maradt zsidókat és németeket. Akiket nem tudtak eladni, azok ’89 után maguktól elmentek. A magukat magyarnak vallók, sajnos, nemigen kellettek senkinek, és az ország nyakán maradtak. (Bár tulajdonképpen románok: lásd a Golden Globe-díjas színész Molnár Leventét!)
De majd ha ők is szerencsésen elvándorolnak, beolvadnak, asszimilálódnak, s végül elfogynak, akkor a velük való gondok is maguktól megoldódnak. Persze addig sem kell Magyarországnak foglalkoznia velük. Szlovákiával is állandóan gondjuk volt, mert az megtagadta a kettős állampolgárság megadását az ottani magyaroktól. Nehezményezték azt is, hogy úgy osztották fel közigazgatásilag az országot, hogy lehetőleg ne legyenek magyar többségű járások. Most meg az új iskolareformmal sikerül megszüntetni egy adag magyar iskolát. Amióta Magyarország nem emlegeti fel mindezeket, hanem hallgat, mint a sült hal, azóta nagyszerűvé vált a viszony a két ország között, sőt, a menekültügyben kitűnő az együttműködés. A szlovák miniszterelnökből, Ficóból így kimondottan szimpatikus fickó lett. A szerbekkel is egyre javul a viszonyuk, mert ők az unióba készülnek, és ahhoz kell a magyarok támogatása is. Majd meglátjuk, mi lesz, ha már benn lesznek!
Ha a magyarok javítani akarják a viszonyt Romániával, ne szóljanak mind bele kisebbségi politikájába, mikor az – mint már említettem – európai normákon felüli. És a magyar vezetők hívatlanul ne jöjjenek ide, még Tusványosra a nyári egyetemre se. Ha meg mégis ide merészkednének, és baráti gesztusként nem toloncolják ki őket, még véletlenül se ejtsenek ki olyan szitokszavakat (de otthon, náluk se!), mint az önrendelkezés, önkormányzat vagy (Isten, őrizz!!!) autonómia. Így lesz majd igazán jó – mondhatni felhőtlen – a viszony a két ország között!
