– Mikor ismerkedtél meg a kézilabda alapjaival, és miért pont ezt a sportágat választottad?
– Nyolcéves voltam, amikor először kézilabdát fogtam a kezemben, és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, szeretnék ezzel a sportággal foglalkozni. Kézdivásárhelyen kezdtem kézilabdázni, az első edzőm Gál Anna-Mária volt. Beleszülettem a sportéletbe, mert apukám labdarúgó volt, kereszt­anyám kézilabdázott. 16 éves koromig Kézdivásárhelyen játszottam, aztán ahogy megszűnt a csapat, két évet Székelyudvarhelyen bűvöltük a labdát. Nagyon jó csapatunk volt Udvarhelyen, és sokáig úgy volt, hogy ott lesz A-osztályos alakulat, de az utolsó pillanatokban visszatáncoltak  a támogatók. Ezek után hívtak Sepsiszentgyörgyre.
– Hogyan fogadtad a hírt, hogy Szentgyörgyön lesz A-osztályos csapat, és a vezetőség környékbeli lányokkal szeretne részt venni a bajnokságban?
– Az elején kicsit kiborultam, mert az udvarhelyi csapattagokkal már nagyon jól összerázódtunk, és a játék is jól ment, így rosszul érintett, mikor megtudtuk, hogy nem lesz A-osztályos alakulat. Amikor kiderült, hogy Szentgyörgyön lesz csapat, akkor megnyugodtam, és örültem a hírnek, persze tudtam, hogy idő kell, amíg összekovácsolódunk és megismerjük egymás játékát.
– Kézdiszentléleki vagy, ez azt jelenti, hogy mindennap ingázol az edzésekre. Megterhelő?
– Brassóba járok egyetemre, ami azt jelenti, hogy délelőtt eljövök otthonról, és csak este haza. Kézdivásárhelyről Brassóba megyek, amikor pedig vége van az óráimnak, akkor irány Szentgyörgy, mert edzésem lesz, és csak utána tudok hazatérni. Eleinte kicsit megterhelő volt, hogy állandóan úton vagyok, de most már kezdek belejönni, ez a természetes, és azt hiszem, hogy unalmas is lenne, ha nem így nézne ki egy napom.
– Hogyan értékeled a Sepsi-SIC eddigi teljesítményét?
– Nem vagyok teljes mértékben elégedett, mert eddig volt három olyan mérkőzésünk – egyszer Marosvásárhely, kétszer pedig Piteşti ellen –, amit egy góllal veszítettünk el, pedig végig vezettünk, csak épp a végén figyelmetlenek voltunk. Véleményem szerint fizikailag már felkészültek vagyunk, de mentálisan van, amit javítani, és azon kell dolgoznunk, hogy az utolsó percekben ne veszítsük el a már szinte megnyert meccset. Az is probléma nálunk, hogy ha vezetünk, ahhoz hozzászokunk, és kiengedünk, s ilyenkor esélyt adunk az ellenfélnek a felzárkózásra. Persze azt is tudom, hogy ez még csak az első közös évünk, nem szoktunk össze teljesen, nem ismerjük még annyira jól egymást.
– Mivel lennél elégedett az idény hátralévő részében, értem ezalatt az egyéni és a csapattal kapcsolatos elvárásaidat?
– Sokkal jobban akarok teljesíteni, mint az odavágóban, mert úgy gondolom, hullámzó teljesítményt nyújtottam. Voltak olyan mérkőzések, amikor jól ment a játék, és gólerős napom volt, de akadt olyan is, amikor nem hoztam azt, amit tudok. Mindenképp azon dolgozom, hogy kiegyensúlyozott teljesítményt tudjak nyújtani, és hasznos tagja legyek a csapatnak. Ami az összjátékot  illeti, azt szeretném, hogy jobban és többet figyeljen mindenki, fontos, hogy hatvan percen keresztül tudjunk koncentrálni. Komolyabban kellene vennünk az edzéseket, mert néha nem dolgozunk teljes erőbedobással. Ezek mind olyanok, amin lehet változtatni, és kell is.
– Mi a véleményed Vida Attiláról?
– Szerintem jó edző, fizikailag és mentálisan is igyekszik kihozni belőlünk a lehető legtöbbet. Néha hiányolom a nagyobb lelkesedést egyes mérkőzéseken, vagy esetleg azt, hogy szidjon, ha valamit rosszul csinálunk. Persze ezt a módszert nem minden játékos bírja, mert van, akit motivál, ha kritikát kap, de van olyan is, akit még jobban kizökkent. Tudom, hogy az edzőnek sem könnyű, mert csak fél éve játszunk egy csapatban, több helyről jöttünk, de ez is kialakul idővel.
– Milyen a hangulat a csapatban? Lassan már fél éve, hogy együtt vagytok.
– Még mindig vannak hullámvölgyek, de most már tényleg egy együttesnek vallhatjuk magunkat. Az elején több csoport volt a csapaton belül, de most már megismertük egymást, számítunk egymásra, nem okoz problémát, hogy valaki magyar vagy román, és igyekszünk több időt eltölteni közösen. Mindennap találkozunk, hiszen edzésünk van, és a mi érdekünk, hogy jól működő alakulat legyünk, mert akkor a játék is jobban megy.
– Van valamilyen babonád a sporthoz köthetően?
– Nincs olyasmi, amit mérkőzés előtt szoktam tenni, sőt, még kabalám sincs.
– S olyan személy, akire példaképként tekintesz, esetleg kedvenc csapatod?
– Két példaképem is van: Görbicz Anita és Cristina Neagu. Felnézek rájuk, nagyon jó játékosok, világklasszisok. Tőlük van, amit tanulni, és figyelemmel követem mérkőzéseiket. Kedvenc csapatom a Győri Audi ETO, szinte minden meccsüket megnézem, legyen szó Bajnokok Ligájáról vagy akár a Nemzeti Bajnokságról.
– Mit gondolsz a magyar női és férfi kézilabda-válogatott kiábrándító teljesítményéről? Egyik csapat sem lesz ott az olimpián.
– Azt azért nem gondoltam volna, hogy a nők a világbajnokságon és a férfiak az Európa-bajnokságon ilyen gyengén fognak teljesíteni, s egyik sem lesz ott az olimpián. Meglepő volt, az biztos, hiszen nagyon jó játékosaik vannak.
– Hogyan látod a román női válogatott nagyszerű teljesítményét, hiszen a világbajnokságon bronzérmet szereztek?
– A csoportmérkőzéseken nem teljesítettek annyira jól, de aztán az egyenes kieséses szakaszban minden összejött nekik. Neagu nagyon jól játszott, igazi vezére volt az alakulatnak, és azt gondolom, nem hiába érdemelte ki a torna legértékesebb játékosának járó díjat. Kevésen múlott, hogy lemaradtak a döntőről, de a bronzéremért vívott csatában egyértelműen az esélyesebb félnek számítottak.
– Az edzések és a mérkőzések mellett még mire jut időd?
– Nem sok szabadidőm marad hétköznapokon, hiszen az egyetem és az edzések minden percemet lefoglalják, de azért igyekszem együtt lenni a barátaimmal és a családommal. Szombatonként általában ott vannak a mérkőzések, de ha szerencsém van, akkor a vasárnapom szabad, és azt a pihenésnek szentelem.
– Szeretnél külföldön játszani?
– Gondoltam rá, de egyelőre még jobb nekem, ha az elkövetkezendő három évet az országban játszom, hiszen szükségem van a fejlődésre, és fontos, hogy ne hozzak olyan döntést, ami aztán rossz hatással lesz a karrieremre. Néhány év múlva szívesen játszanék külföldön is, de most nemet mondanék egy esetleges ajánlatra.
– Meddig szeretnél kézilabdázni? Kézilabdázóként képzeled el a jövődet?
– Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a sportágnak, sok barátot szereztem és sok mindent megtanultam, így ameddig csak bírom fizikailag, addig ezt akarom űzni. Nagyon szeretem, és remélem, sikerül napról napra jobbnak lennem, és a sérülések is elkerülnek, hiszen tudjuk, hogy egy komolyabb sérülés akár egy sportoló karrierjébe is kerülhet. Annyit biztosan tudok, hogy amikor befejezem a játékos karrierem, akkor szeretnék a folytatásban edzőként dolgozni.