Az 1949/50-es tanév választás elé állított. Ekkor fejezzük be a középiskolát. Fokozottabban kellene tanulnunk a nyolc évet áttekintő érettségi előtt. Ez nekem nem ment annyira, mint a barátaimnak. Meg is rótt miatta édesapám. Persze ő is tudta, hogy a „nagy” szerelem lop el a tanulásra szükséges időből. De ez számára nem volt mentség, és szólt is Icának (aki szintén ebben az évben képesítőzött a tanítóképzőben), hogy ritkítsuk a nagy próbatétel előtt találkozásainkat.
Válaszút előtt álltunk tehát mind a ketten. Icának a tanítói diplomájával el kell foglalnia a számára kijelölt falusi iskolát (város szóba sem jöhetett). Nekem végre el kellett döntenem, hogy irodalmár vagy természetbúvár leszek. Sokat tettük-vettük a kérdést, hogy mi lesz a kapcsolatunkkal. Ha Ica kimegy tanítani, nem biztos, hogy a távolság megőrzi a még rövid múltú kapcsolatunk forróságát. Aztán megszülettek a döntések. Meggyőztem Icát (nem kellett sokat bajlódnom), hogy jöjjön ő is az egyetemre, a természetrajz szakra, ahova én is. Az akkor érvényes kihelyezési szigor miatt el kellett intéznünk, hogy engedje el a tanügy. Én már ismertem Róbert Endre tanárt a természetrajz karon. Bizalommal mentünk el hozzá, hogy segítsen következmények nélkül szabaddá tenni Icát a tanítóságtól. Róbert nagy befolyással rendelkező pártember volt. Megértette a szerelmeseket és elintézte kérésünket. Örömünk határtalan volt.
Egy rövid kitérőt tennék még, visszapillantva jeles iskolánk még kiemelkedőbb tanulóira, akiknek a neve bizonyára ismerősen hangzik. A színvonalas irodalmi önképzőkörünk aktív tagjai voltak a felettünk járó Ács Alajos, Diószeghy Iván, Toducz Gyula, mindhárman tehetségkutató során lettek színészek és a majdani szatmári színház alapemberei. Alattunk két évvel köri tagok voltak Veress Zoltán, Bodor Ádám, Palocsay Zsigmond. Ők azonban politikai elítéltek lettek 1952-ben, mivel másokkal (lányokkal is, például a későbbi Veress, akkor Telegdy Magdával) együtt szervezkedtek, megalapították az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet (IKESZ), és kommunista rendszer elleni röpcédulákat szórtak a városban. A növénynemesítő Palocsay Rudolf (Zsigmond apja) iránti megbecsülés volt Gh. Gheorghiu-Dej indítéka, hogy 1954-ben kiszabadulhassanak.
De térjünk vissza az érettségire. Máig emlékezetes kudarcként éltem meg a magyar irodalomból tett vizsgámat. Fazekas Mihályt húztam ki. Káprázott a szemem. Jó, a Lúdas Matyit ki nem ismeri? A Magyar Fűvészkönyvről is hallottam, de nagyjából ennyi. Mondtam én valamit. Nagy Géza tanárom mereven nézte az asztallapot és dobolt az ujjaival. Nyekergésemet látva indulatosan megszólalt: elég! Amit a vizsga után hallottam tőle („Az ilyen ember ne készüljön irodalmárnak. Szégyen!”), azt a mai napig nem felejtettem el.
