– Budapesten születtél, de 13 évesen a családoddal elhagytátok Magyarországot. Jelenleg New Yorkban élsz. A másság és a fájdalom érzése visszaköszön minden fotódról, mintha valamit elveszítettél volna Magyarországon. Innen indult a művészeted?
– Nem. Illetve onnan indult, mert a kivándorlás életem egyik legmeghatározóbb eseménye, de azóta sok minden történt, és már régóta nem csak ezekből a történetekből építkezem. Közben megéltem egy hosszú életet.
– És ez az élet hogyan kapcsolódik a fotózáshoz?
– A fotók és a fotózás visszatükrözi azt, akik vagyunk. Mindenki olyan fájdalmasra akarja festeni az én életemet. Pedig nem az, teljes életem van. Egy ideig volt fájdalmas is, de réges-régen nem az, csak van bennem egyfajta természetes melankolikusság. Azok voltak szomorúak, amiket és akiket fényképeztem, nem én. Először a forradalom ideje alatt jártam Erdélyben, és akkor ilyen volt a hangulat. A Kelet-Európáról készült fotóim több szomorúságot hordoznak, mint azok, amelyeket más országokban készítettem. Mindez attól függ, mit közvetítenek az emberek.
– Kelet-Európában több a szomorúság, mint máshol? Ilyennek látod ezt a közeget?
– Ilyen volt 1990-ben, amikor először voltam itt. A nyugati befolyás hatására azóta sokat változott, de azt nem tudom, milyen irányba. Én a háború ideje alatt születtem, majd ezt követte Sztálin uralkodásának időszaka. Minden szürke és sötét volt, félelmetes, viszont gyerekként azt is tudtam, hogy csillog a Nap. Mindez emlék, de megmaradt bennem, és ma is hordozom.
– A gyerekkori emlékeid megelevenednek, amikor visszatérsz? Vagy mi az, amit megtalálsz itt?
– Amikor 1956-ban elhagytuk az otthonunkat, úgy éreztük, soha nem fogunk visszatérni, így első visszautam Magyarországra a hiány betöltéséről szólt. Később több kelet-európai országban is megfordultam, köztük Erdélyben is, amit érintetlennek, ősinek láttam. Gyönyörű tél volt, annak ellenére, hogy az emberek féltek, és az utcákon ott voltak a tanácstalan katonák. A tájkép régimódi és egyben álomszerű volt, mintha egy mese hangulatába léptem volna. Egy letűnt világot idézett fel bennem, ami addig hiányzott az életemből. Nem a hazámat veszítettem el, hanem egy életérzést, amihez ragaszkodom annak ellenére, hogy nehéz és fájdalmas. Ártatlanságra találtam Romániában, úgy éreztem, ismét gyerek lehetek. Ezt sugározták az ottani emberek: a hitet és a gyermeki naivitást. A politikai igazságtalanságok és megszorítások miatt a nyugati világtól teljesen elszigetelődve éltek az emberek, akiknek nem volt lehetőségük arra, hogy azzá váljanak, akivé szerettek volna, és ezt nehéz feldolgozni. A mai nemzedék is ezt a fájdalmat hordozza. A világ iszonyú gyorsan fejlődik, de Kelet-Európa sok ideig megmaradt ugyanolyannak. Ezért szerettem visszatérni, mert újra megízlelhettem, beleszagolhattam az emlékeimbe, s így több ideig élhettem a gyerekkoromban, mint bárki más.
– Február 20-án az Erdélyi Művészeti Központban, az EMŰK-ben lesz megnyitója az Erdélyben készített fotóid kiállításának. Mi alapján válogattad ki a tárlat anyagát? Felfűzhetőek ezek a képek egy témára vagy egy életérzésre?
– Átnéztem az Erdélyben készült fotóimat. Több korszakból áll az anyag: az egyik a forradalom idejét, egy másik meg egy csíksomlyói remetét mutat be, akit háromszor is meglátogattam pünkösd környékén. Majd 1999 húsvétján Széken fotóztam. Ezenkívül azokról az emberekről szól, akikkel találkoztam.
– Mit jelent számodra ez a sepsiszentgyörgyi kiállítás?
– Többszörösen jól esik, főként hogy ezen a környéken még nem jártam, és szeretném ezt is megismerni. Az Erdélyben élő emberek különösen kedvesek. Hálás vagyok, hogy fotóművészként sokat utazhatok, és úgy élhetek, hogy közben megörökítem a történeteimet. Kezdetben arra gondoltam, hogy grafikus leszek, vagy festőművész, de aztán felfedeztem a fotózást, ami által kapcsolódni tudok a világhoz, az emberekhez, akikre mindig is kíváncsi voltam annak ellenére, hogy ma sincsenek válaszaim a borzalmakra, a szomorúságra. Gyönyörűség így élni az életet.

*

Sylvia Plachy sepsiszentgyörgyi tárlata két részből áll: a Mikor lesz holnap? című fotóanyagot, valamint az Erdélyről készült képeit külön teremben láthatjuk Remény és álmodozás, Erdély címmel, február 20-ától az Erdélyi Művészeti Központban. A megnyitó 18 órától a művész jelenlétében zajlik.

László Beáta Lídia