Éppen reggeliztem, amikor az utca felől érkező hangokra lettem figyelmes. Megint árulnak valamit – gondoltam magamban. Jól mehet errefelé az üzlet, mert mindennap kiabál valaki a ház előtt. Feleségem kiszólt a szobából, menjek ki, mert látja az ablakon, hogy bejött valaki az udvarra. Elöntött a méreg. Már enni sem hagyják az embert, miért is kellett kinyitnom a kaput, amikor behoztam az újságot?! Olyan indulattal kaptam fel a kabátot, sapkát: megszólalni sem hagyom, úgy kirakom, hogy máskor biztosan nem jön be.
– Mit akartok? – kérdeztem, mert amint kiléptem, láttam, hogy hárman vannak. Egy nagyobb kislány, két aprócska fiú, koszosak, büdösek. – Egy kicsi kenyeret, főnök úr… – mondta a lány. – Nincs kenyér, semmi sincs! Kifelé, de gyorsan! Meglepődve álltak, nem mozdultak. – Mi van, süketek vagytok?! – förmedtem rájuk, miközben eszembe jutott, milyen nehéz volt annak idején leszoktatni őket arról, hogy ide járjanak ócskavasért. Csak néztek, tanácstalanul. Dühösen léptem feléjük, mire előbb a kisfiúk indultak el serényen a kapu irányába, aztán lassan a kislány is megfordult. Néztem a cipőjüket, ruhájukat, sárosak, szakadtak voltak. A lány kezében zacskó, de aligha lehetett benne valami, lapos volt. Elmentek. Még be sem értem a házba, már hallottam, hogy a szomszédban kiabálnak: Naccsága!
– Elküldted őket? – kérdezte a feleségem, ahogy beléptem. – Igen. Enni sem lehet már tőlük – mondtam, aztán kezet mostam és folytattam, pedig már elment az étvágyam. Néztem a kenyeret, alig hiányzott belőle. Biztos, nem is kenyérért jöttek, csak megijedtek, azért kérték. Pénz kell ezeknek, hogy legyen miből inni a szüleiknek… Lehet, hogy tényleg éhesek voltak? Ha ettek is, vajon mi juthatott ma reggelre? Ilyen kicsik, és már családfenntartók, így tanulják a felelősséget. A lány sem volt nagyobb tízévesnél.
De ha most adtam volna, holnap is itt lennének, és holnapután is. Miért kellene hogy lelkiismeret-furdalásom legyen az ő lehetetlen életük miatt? Miért nem dolgoznak, ahogy mindenki más? Hány olyan esetet hallottam, hogy megbízták valamilyen munkával, és másnap már nem jelentek meg, nem voltak hajlandóak dolgozni a pénzért… Persze az is gyakori, hogy a származása miatt nem talál valaki munkát, pedig iskolát végzett, megdolgozott azért, hogy esélyt kaphasson a normálisabb életre… Mennyi próbálkozás történt már a felzárkóztatásukra, milyen kevés sikerrel. Talán az a legnagyobb probléma, hogy túl korán szülnek, a tizenkét-tizennégy éves anyukák mire tudják nevelni gyerekeiket? Mindig a szüleikre haragszunk, de ők mitől lennének okosabbak, bölcsebbek? Ugyanígy nevelték őket is, és még ők sem felnőttek… Több ezer éves hagyományuk az ösztönökre épül.
A mi ösztönünk pedig a düh és elutasítás. Lehet, hogy tényleg éhesek voltak azok a kisfiúk? Azért könnyű így nekem elmélkedni reggelizés közben… Tegnap is ettem, többször is, nem kérdés számomra, hogy mit tegyek, ha megéhezem. Pár évvel ezelőtt betörtek a szomszédunkba, és meglepő módon nem pénzt, értéktárgyakat raboltak, hanem élelmet, befőtteket…
– Pénzt kértek? – kérdezte a feleségem, és leült mellém a konyhaszékre. Karján a kisfiunk. – Nem pénzt, kenyeret – válaszoltam. Ránézett a kenyérre az asztalon. A két fiúra gondoltam, ahogy totyogtak kifelé, annyi sár ragadt a cipőjükre, hogy alig tudták emelgetni a lábukat. A mi gyerekünk gügyögött, mosolygott, ahogy elkapta a tekintetemet. Egy ideig hallgattunk, aztán azt mondta a feleségem: Zsuzsa felhívott, hogy átjönnének, válogatott nekünk egy csomó kinőtt babaruhát.
Elszégyelltem magam.