Az Art of the Samurai harcművészeti sportklubot közel két éve alapította meg a megyeszékhelyen Szőke Attila. A rövid múltú sportklub már országos versenyen is részt vett, tíz versenyzője indult a megmérettetésen, és mind a tíz éremmel tért haza. Idéntől teljesen új kihívás elé néznek, hiszen cukorbetegeknek és az idős korosztálynak tartanak tornagyakorlatokat, valamint alapszintű önvédelmi felkészítőket. Az eddig elért eredményekről és jövőbeli terveikről a klub frontemberével beszélgettünk.
– Mi vezérelt abban az elhatározásodban, hogy harcművészeti klubot alapíts? – kérdeztük Szőke Attilát.
– Tizenkilenc éven át aktív sportoló voltam, a harcművészet keretében a dzsiudzsicut művelve eljutottam az országos, a balkáni, valamint az Európa-bajnokságig. Három dant tudhatok magaménak, ami feljogosít a szenszej cím viselésére. Úgy döntöttem, hogy ennyi befektetett munka után a sportágnak szentelem az életem, és nyolc év szolgálat után, kilépve a helyi rendőrség kötelékéből, megalapítom a sportklubot, ahol edzőként próbálok megélni.
– A szenszej cím mire jogosít fel a harcművészetek terén?
– Maga a kifejezés japán eredetű, nyers fordításban tanítót, oktatót jelent, valójában egy tiszteletbeli megszólítási forma, a küzdősportokban mesterfokozathoz van kötve, három dan megszerzése után kaphatja meg bárki ezt a fokozatot, illetve taníthat, dolgozhat edzőként.
– Tavaly városunkban rendezték meg az országos bajnokságot, amelyre tíz versenyzőt neveztél be. Milyen érmeket szereztetek?
– Meg kell előlegeznem, mivel nagyon fiatal klub vagyunk, egy teljes év sem állt rendelkezésünkre kellőképpen felkészülni. Mindezek ellenére nagyon boldog vagyok, mert aki versenyzett, vagy második, vagy harmadik helyezést tudhat magáénak, első díjunk nem volt, talán majd legközelebb az is sikerülni fog.
– A klubban körbetekintve a szokásos felszereléseken, eszközökön túl vannak marokfegyver-utánzatok, illetve az utcai harcokban használatos eszközök kevésbé hatékony másolatai. Miért van ezekre szükség?
– Sajnos, olyan világ felé haladunk, ahol egyre jobban romlik a közbiztonság, rendőri egyenruhában is voltam olyan helyzetben, ahol szó szerint ránk támadtak, és bizony önvédelmi tudásomnak köszönhetem, hogy nem esett nagyobb bajunk. Az ilyen jellegű tapasztalataimból tanulva jöttem rá, hogy az utcán teljesen más szabályok uralkodnak, mint a keretek közé zárt, felügyelt küzdelmeken. Kint, az utcán egyszerűen nem létezik szabály, az éli túl, aki többet tud. Éppen ezért mindig arra törekszem, hogy olyan technikákat sajátítsanak el tanítványaim, amelyek támadás esetén kint, az utcán is megállják a helyüket, ezért szükség van a leggyakrabban használt utcai eszközök biztonságos hasonmására.
– Honnan jött az ötlet, hogy idéntől cukorbetegekkel, illetve idős emberekkel foglalkozz?
– Köztudott tény, hogy a cukorbetegeknek sok mozgás kell. Tudtam, hogy nincs megyénkben olyan mozgáskultúra, ahol tornaórán a gyakorlatokba bele vannak építve kezdő szintű alap-harcművészeti mozdulatok, és ezt a hiányt próbálom kitölteni. Az idősödő nemzedék esetében rosszabb a helyzet, mert a sportklubok nem érdekeltek az idős emberek csoportos testmozgásában. Úgy döntöttem, hogy megadom mindenkinek a lehetőséget, aki sportolni szeretne – fiatalnak, idősnek, betegnek egyaránt.
– Miért hasznos ötvözni a harcművészeti elemeket az átlagos tornaórán ismert mozgásokkal?
– Azért jó, mert a tornaórán bemutatott mozgásokat mindenki ismeri, csak fel kell idézni, ez az idősek esetében egyfajta nosztalgiaélményt is jelent, viszont a megszokottság főleg a betegeknél egy idő után monotonná tud válni. Itt épül rá a mozgásokra az úgynevezett önvédelmi mozgásrendszer annál, aki igényli. Van olyan is, aki az egyszerű tornánál marad, mert neki az fontos, hogy csoportban legyen, de ez nem baj, a mozgáson van a lényeg. Aki viszont továbbmegy, annak megtanítjuk az eséseket, már nagy eredménynek mondható, ha télen elesik egy idős ember, és nem töri el kezét-lábát, vagy ha spontán támadás esetén, ha kirántják a táskáját a kezéből, nem ledermed, hanem egyből tud segítségért kiáltani.
