Demeter J. Ildikó
Ismét elítélték Romániát az Emberi Jogok Európai Bíróságán, mert nem járt el tisztességesen az 1989-es rendszerváltáskor – ki meri ma már forradalomnak nevezni azokat az eseményeket, amelyek nyomán megbukott ugyan a diktatúra, de nem az áhított demokrácia vette át a helyet, hanem az enyveskezű kiskirályok? – jogtalanul megölt, megsebesített, elhurcolt és fogva tartott áldozatok és hozzátartozóik ügyében.
A halottak száma még a legfelsőbb katonai ügyészség szerint is meghaladja az 1200-at, a sebesülteké az ötezret, és legalább ennyien vannak azok is, akiket valamelyik állami hatóság méltatlan bánásmódban részesített. Az épületekben és egyebekben esett anyagi kár is jelentős, de ehhez képest lényegtelen. Az számít, hogy eddig 4544 bűnvádi eljárást indítottak, de ezekből mindössze 112 iratcsomó maradt, 275 vádlottal. Közülük 25 tábornok volt, de mindössze ketten kerültek rács mögé, egyikük két év múlva meghalt, a másik öt év után szabadult.
A Legfelső Semmítő- és Ítélőszék pedig 2014 októberében lezárta az 1989. decemberi kivizsgálást, az egészet, cakpakk. Egy év múlva már közel másfél millió euróra rúgott az az összeg, amelyet a strasbourgi bíróság döntései alapján kell kifizetni összesen 200 személynek vagy családnak (azoknak, akiknek volt erejük és kitartásuk ahhoz, hogy huszonöt évig harcoljanak az igazukért), ehhez adódik a mostani 255 ezer euró, ami 17 károsultat illet meg. Ez összesen elég sok, de egyenként 15 ezer eurót jelent, ami valószínűleg a hosszú igazságkeresés költségeit sem fedi – és ezt bizony a közpénzekből, vagyis a mi adónkból fizetik majd ki, amiből kórházakat és utakat, egy élhető és tisztességes országot kellett volna építeni...
Ezt azonban nem lehet, amíg a felelősségre vonás elmarad. Egy ilyen kártérítés ugyanis még erkölcsi elégtételnek is sovány, főként, ha tudjuk, hogy Romániában kisvárosnyi hivatásos, okleveles „forradalmár” él, mintegy 17 ezer ember, akinek mindenféle kedvezmény és juttatás jár a mai napig, hosszú távon több is, mint amennyit az állammal perelő áldozatok kapnak. És ez még nagyobb baj, mert az anyagi kárt, veszteséget ki lehet heverni, a polgár dolgozik, ha látja értelmét – ezért választják milliók a külföldet –, de amíg az állam ilyen fonák állapotokat teremt és éltet, bizony hiába várjuk az eltávozottak hazatérését. Nem csupán a hiányzó orvosok és autópályák riasztóak, hanem a fejekben és törvényekben kavargó zűrzavar is.
Számtalanszor elhangzott már, hogy a múlt tisztázása nélkül nem lehet jövőt építeni, mégis kínkeserves lassúsággal halad a számonkérés Romániában. Még az ötvenes évek gyilkos pribékjeinek megbüntetése is alig kezdődött el, és a folyamat vége beláthatatlan. Az emberi jogi bíróságok nem végzik majd el helyettünk ezt a munkát, az ítéletek inkább a rossz diákot minősítő osztályzatok, a valós jóvátétel kötelezettsége alól nem lehet kibújni. Vajon a hányadik elmarasztalás után értik ezt meg Bukarestben?
