Az állatok, életük végén, megdöglenek. Az én kutyám, Morgó, meghalt. Többé nem vár a filagória alatt a csak rá jellemző mellső lábtánccal, többé nem lefetyeli tenyeremből a néhány korty sört, többé nem követelheti, hogy a fülét fogva sétáltassam, többé nem döfi a kezem, hogy masszírozzam, Morgó kutyám nincs többé, örökre elment, azt hiszem. A kertemben temettük el, a szomszéd szerint tapintatlan helyre, mert ő a házából a dögöt fedő földre lát.
Ültem a széken, és mint minden erős férfi, sírtam. Foxi kutyám, Csipike, két lábával a térdemre támaszkodva, Goya-festményt utánozó tekintettel csak nézett, csak nézett rám, és én csak néztem, csak néztem rá.
A kérdés nem az, hogy van-e lelke az állatnak, a kérdés az, hogy nekünk van-e.
Morgó kutyám annyit akart, hogy ott legyek, ahol ő. Én sem akartam mást, mint hogy a fülét fogva együtt legyünk. A fülét most nem foghatom, de még lehetünk együtt.
Galbács Pál
