Gondolkodóba estem: elmenjek mellette – hisz hátha zavarom – vagy álljak meg és segítsek? Ám mire meghoztam volna a döntést, megláttam, amit keres. Egy ötforintost. Lehajoltam és felemeltem azt a pénzt, amelybe az utcán talán bele sem rúgunk. De neki nagyon fontos lehetett. Talán kiszámolta pontosan, mennyibe kerül, amit venni akar. Tán ez az öt forint hiányzott épp, ami nélkül egy szőrösebb szívű boltos nem szolgálja ki. Ránéztem. Kopottas kabát, de tiszta. Semmi kellemetlen szag. És tiszta arc, tiszta tekintet, kis riadt kérdéssel a szembogárban: elteszem vagy odaadom?
A szemébe néztem. Kicsit szürke volt, kicsit ki tudja, mitől koptatott a tekintete, de élet volt benne, ha pislákoló is. Csókolom – mondtam. Ezt tetszik keresni? – kérdeztem, majd átadtam a pénzt. Rám nézett, elmosolyodott. Örömmel, de szégyenkezve is, majd kicsit rekedtesen megszólalt: köszönöm. Aztán hangosabban, kitisztult hangszalagokkal: köszönöm szépen. Csendben elváltunk. Nem tudom, ő milyen lelkiállapotban. Én először boldogan, hogy segíthettem, később nagy-nagy gombóccal a torkomban, melyet most, írásakor is érzek. Azóta sem tudtam teljesen lenyelni. Kérdések sora rohan meg azóta is, és sok minden eszembe jut, a Hét krajcártól kezdve egy másik történetig.
Ez is Pesten esett meg velem, csak még 1992-ben, szakvizsga előtt, a Klauzál téri csarnokban. Sor a hentesnél. Én is beálltam kis tepertőkrémért. (Akkor azt ettem két hétig, arra futotta. Bevallom, azóta sem kívántam meg.) Előttem aprócska nénike. Mikor sorra került, szinte megnémult az izgalomtól, a nagydarab hentessegéd rá is mordult: mongya má’ mi kell? Mások is várnak! A néni szegény nagy nehezen nyögte ki: kérek tíz deka húst. Atyavilág, gondoltam, tíz deka… Mi marad ebből, ha elkészül? A legény undorodva nézett rá, és a mérlegre dobott fél marék csontos mócsingot. Harminc deka, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A nénike ijedt vagy tán inkább rémült hangon szólalt meg, szinte sírva: nekem az sok, nem tudom kifizetni. Nem részletezem azt, ami ez után következett. Az eladó ordított, a néni sírt, a vásárlás elmaradt. Én meg tehetetlen dühvel és a már ismert gombócokkal a torkomban álltam ott. A sorban akadt egy-két „pesti”, aki a nénit szidta, mert feltartotta a haladást, és méltatlankodva osztotta-szorozta az esetet a még javában hőbörgő hentessel, de a többség – közöttük én is – előbb a földet nézte. Majd lassan felemeltük tekintetünk, óvatosan egymásra néztünk, és a mellettünk állók szemének tükrében megtalálva önmagunk, előbb elmosolyodtunk, majd szinte vezényszóra kiálltunk a sorból és elballagtunk szépen. A pár ott maradó és az árus megdöbbenve nézett utánunk. Látszott, nem értik az egészet. Nem bántuk a dolgot. Sőt, élveztük is. Én is büszkén vonultam, szinte hősnek éreztem magam. Aztán eszembe jutott a néni. Vele vajon mi lett? Mit fog enni? Mi van kicsinyke lelkével? És ezzel semmivé is lett bennem a hirtelen feltámadt János Vitéz. De mégsem! Megláttam őt. A sorból leghamarabb kiállók egyike gyorsabb volt észben és tettben is, mint mi. A gyorsbüfénél érte utol a mamikát, akinek mi már csak a könnyesen mosolygó öreg szemét láthattuk, amint az ajándékba kapott páros kolbász fölött jótevőjére nézett hálatelten.
Sokszor látunk a természetben olyan képeket – például egy szép naplementét – amire azt mondjuk: ha ezt megfestené valaki, azt gondolnánk róla, hogy giccs. Az én két történetem is ilyen talán. De igaz. És sok minden mellett egyvalamire biztosan megtanított. A lehajlás és az egyenes gerinc nem egymást kizáró dolog.