„Régi rögeszméim közé tartozik, hogy mindenkinek, főleg ha írástudó az ember, kötelessége elszámolni az életével” – nyilatkozott az MTI-nek Gálfalvi György a tíz különböző időszakban született, eltérő műfajú írást magában foglaló kötet összeállításának okáról. Hozzáfűzte azt is, hogy úgy véli, tulajdonképpen egész életében emlékiratait írta.
„2015 májusában egy preinfarktus keretében megkotorták a szívemet, úgy éreztem, rohamosan hanyatlik az egészségem, főleg a memóriám. Ráadásul a könyv is ellenállt a befejezésnek, sőt a folytatásnak is. Ezért éreztem úgy, hogy a biztonság kedvéért kötetbe zárom a meglévő írásokat” – fogalmazott, megjegyezve, hogy eredetileg arra számított, 400 oldalnál is terjedelmesebb lesz a könyv.
A kötet több írása foglalkozik Gálfalvi Györgynek a romániai kommunista diktatúráról szerzett személyes tapasztalataival, emellett fontos témái közé tartoznak az 1989–1990-es politikai átmenet emlékei, élményei is. Arra a kérdésre, miszerint átadhatónak gondolja-e a diktatúra tapasztalatát annak a nemzedéknek, amely nem élt 1989–1990 előtt, úgy válaszolt: „az emberi tapasztalat lényeges vonatkozásai átadhatatlanok. A fiatalok azért nem hallgatnak a tapasztaltabbakra, mert nem olyan tapasztalatokat akarnak szerezni, sőt, saját tapasztalataik között is kényesen válogatnak, csak azokat szívlelik meg, amelyek számukra kényelmesek. Az én dolgom az, hogy elmondjam a magamét, az olvasók dolga az lenne, hogy legalább fele útig elémbe jöjjenek, s törekedjenek a megértésre.”
A kötetben szerepel a Látó folyóiratban 2013-ban megjelent Csobbanó szavaink című írás is, amely egyrészt a szerzőről készült román titkosrendőrségi jelentéseket is felvonultat, másrészt Gálfalvi György évtizedek után először ebben vall arról, hogy 1964-ben a Securitate emberei egy kihallgatáson súlyosan megverték. „Öreg vagyok, és meg fogok halni, s ezt a titkomat nem akartam magammal vinni. Nem reménykedem abban, hogy a kibeszélés terápiája feloldja bennem a görcsöt, vagy eltűnnek a rémálmok, amelyekben valakik meg akarnak fojtani anélkül, hogy kiálthatnék” – nyilatkozta arról, hogy miért döntött úgy, nyilvánosan ír az esetről, amelyről korábban csak nagyon keveseknek beszélt.
Gálfalvi György kitért arra is, hogy meggyőződése szerint lényegét tekintve nem lett más a világ a rendszerváltás utáni Romániában a korábbi elnyomó diktatúrához képest. „A diktatúra öröksége, legalábbis Romániában, tovább él, a sajtóból ömlik ránk a mocskolódás és a fenyegetés, alapvető jogainkat továbbra is megtagadják tőlünk, nemcsak érzelmeinkben és önérzetünkben sértenek, hanem egyre gyakrabban fizikailag is veszélyeztetve érezzük magunkat” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: „a könyvben szereplő gondolatomhoz, miszerint múltunk nem mögöttünk és még csak nem is alattunk van, hanem mellettünk, szimbiózisban élünk, egy ágyban alszunk vele, azt is hozzá kell tennem: egyre inkább úgy érzem, hogy mindaz, amit leírtam, nem mögöttünk, hanem előttünk van.”
Gálfalvi György 1942-ben született Marosvásárhelyen, kez­detben Bukarestben dolgozott, majd 1970 és 1989 között szülővárosában az Igaz Szó irodalmi folyóirat kritikai rovatszerkesztője volt. 1989-től a Látó irodalmi folyóirat munkatársa, később főszerkesztő-helyettese és megbízott főszerkesztője volt 2008-as nyugdíjazásáig. 1990 és 2005 között a Romániai Írószövetség választmányának tagja, 1995 és 2006 között a Magyar Írószövetség választmányának tagja volt. A Szabó Zoltán-díjas (2002), Kisebbségekért-díjas (2008) és József Attila-díjas (2015), valamint 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2012-ben A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével is kitüntetett szerző főbb művei között tartják számon a Szülőföldön, világszélen (1977), Marad a láz? (1977), Találkozásaink (1989) és Egy áruló monológja (2000) című köteteket.