Tény és való, utóbbiról kevesebben hallottak, no de sebaj, van még idő rá. Az is igaz, Salingert valamivel többen ismerik, mint Farkas Dénes nyugalmazott kolozsi unitárius lelkészt – bár ez utóbbira nem vennék mérget, mert a bölöni templomban, Homoródszentmártonban vagy Kolozson Dénes bátyánk neve passzus, menlevél, rang.
A kötetben sorakozó írások – műfajuk szerint – hárompercesek. Igen, így, ahogy olvassák! Olyasmik, mint az egypercesek, csak három percig tartanak. A műfaji meghatározás, ha jól tudom, szintén unitárius találmány, s a kötetben szívünknek szolgáló írások meg is jelentek szép sorjában az egyházi médiában.
Azonban senki ne gondoljon afféle kenetteljes, udvariasan végighallgatandó prédikációkra. Ezek a szösszenetek vidám, ugyanakkor elgondolkodtató, mély tartalmú, de mégis üde kis „stampedlik”, bölcs vidámság lengi körül a míves szóhasználatot. Szinte, avagy szinte nélkül is kedve támadna beülni az embernek valahová, valamely évszázados padsorok közé, és hallgatni két zsoltár között ezeket a „beszélgetéseket”. Hiszen Farkas Dénes igazából „beszélget” az olvasóval, néha önmagával is, ahogyan a római bölcsek tették. Vagy a mindenkori bölcsek. Tapasztalatból beszél, gondolkodó, és néha kételkedő ember módjára, de mindig derűvel. Olyankor is, amikor éppen a hajdanvolt világ vagy mindenkori, napi értékeink eltűnéséről, átalakulásáról szól.
De leginkább mégiscsak úgy lustálkodva, esős időben vagy napsütésben a diófa alatt jó olvasni ezt a könyvet. Leginkább egy kupa nemes borhoz hasonlítanám írásainak „ízét”. Áldozó jellege mellett jólesik, átmelegíti az ember szívét, gyógyír lehet a testnek – és nem utolsósorban derűsebb lesz tőle a világ, kiszínesedik, és szép lassan rájövünk: néha egyszerűen csak aszalni kell a jeget.
De azt is, mindenkor csakis lelkiismeretesen, jókedvvel és mívesen.

György Attila