Ilyen helyzettel találkozunk Sepsiszentgyörgyön és Ilyefalván, míg Kézdivásárhely és Bereck taxás mezővárossá formálódása egységesen történt, egyetlen település alakjában öltött testet. Központi utasításra 1844-ben felvázolják Há­romszék szerkezeti összetételét, amelyben a városokra vonatkozóan a következő tájékoztatást találjuk: a székben négy taxás helység van, Bereck és Kézdivásárhely, ahol egy nemesi udvart leszámítva nincsenek olyan telkek, amelyek a városi hatóságon kívül, a székhez tartoznának, illetve Sepsiszentgyörgy és Illyefalva mezővárosok, melyek nagy része nem tartozik a városok tanácsainak hatósága alá, hanem a szék igazgatása alatt áll.

Orbán Balázs erről a furcsa állapotról a következőképpen vélekedik: ,,1848-ig volt Szentgyörgy város és Szentgyörgy falu, s bár a kettőnek semmi elkülönítő vonala nem volt, sőt, a falusiak a városiakkal egybe keverve laktak, azért politikailag teljesen elkülönítve voltak, mert míg a város autonómiájának alapján önkormányzati joggal bírt, addig a Szentgyörgy-falviak a szék tisztségétől függtek, ebből aztán folytonos viszály és összeütközése volt a tanácsnak a tisztséggel, mi nem kevésbé hátráltatta Szentgyörgy kifejlődését".

Bogáts Dénes leírása még inkább érthetővé teszi ezt a különös képződményt: a város területén lakó nemesek, lófők, gyalogosok és ezeknek jobbágyai — mind az őslakók, mind a bevándoroltak — a város terheihez nem járultak hozzá, hanem csak a széki függőségből eredő terheket hordozták. Telkeiket, házaikat falusi jószágoknak nyilvánították, peres ügyeiket nem a város, hanem a szék bírósága elé vitték, ezáltal minden városi kötelezettség alól mentesítették magukat. Többen akadtak a városi polgárok közül, kiknek több telkük is volt, egyes városi birtokaikat kivonták a város igazgatása alól, a falusi telkek közé íratták, hogy azok után adót ne fizessenek, és kevesebb terhet viseljenek. Viszont mint városi polgárok, falusi jószágaik után éppen úgy részesülni kívántak a város hasznaiból, mint a városi jószágok után. Előállott az a különös helyzet, hogy az utcának egyik oldala a városhoz, a másik pedig a faluhoz tartozott. Még különösebb és nem ritka helyzet volt, amikor az utcának ugyanazon oldalán a városi és falusi telkek váltogatták egymást. A városnak és falurésznek rendesen közös bírája volt, ki a nevét aszerint, hogy melyik felet képviselte, városi vagy falusi bírónak írta alá. Előfordult azonban az is, hogy külön-külön választott mindenki bírót magának.

Pál-Antal Sándor a kettősség eredetét az erdélyi fejedelemség kialakulásának idejére vezeti vissza, szerinte Sepsiszentgyörgy városi jellegét alapvetően János Zsigmond csorbította jobbágyadományozó politikájával. Az uralkodó ugyanis 1567-ben a korábban szabad mezővárosként ismert Sepsiszentgyörgyön negyven ház jobbágyot adományozott Daczó Pálnak és tizenkét házat Daczó Gergelynek. Ezzel az intézkedésével a fejedelem durván beavatkozott a város életébe, kivonva a lakosság egy részét annak joghatósága alól, földesúri, illetve széki hatóság alá téve őket. A visszás helyzetet tükrözi az 1614. évi Bethlen-féle összeírás is, eszerint a lakosság többségét kitevő városi rend hatvannyolc családja mellett Sepsiszentgyörgyön tizenhat nemes, huszonnégy jobbágy, kilenc lófő és három gyalogos székely élt. Bethlen Gábor a város jogviszonyait rendezendő 1620. szeptember 29-én, majd 1622-ben is megerősítette kiváltságait. Előírta, hogy a szék tisztviselői a városbelieket a régi törvényekben és rendtartásokban ne háborgassák, a városiak maguk között bírót és esküdteket tehessenek évenként. Mivel az elmúlt időben többen a város kiváltsága ellenére és hátrányára nemesítettek, ezentúl az ilyen esetekben a bíró ítélkezzék. 1653-ban olyképpen szabályozzák Háromszéknek Sepsiszentgyörggyel való jogi helyzetét, hogy helybenhagyták a város megszerzett kiváltságait, mindazon kérdésekben viszont, amelyekről privilégiumuk nincsen, a szék törvényeitől el nem szakadhatnak. Ezáltal kialakult az a későbbiekben természetesnek tekintett rendszer, hogy a mezőváros széles önkormányzattal rendelkezik, de a fontos kérdésekben mégis a szék felügyelete alatt marad.

Az összeírásokban 1848-ig Sepsiszentgyörgy város és Sepsiszentgyörgy falu külön jelenik meg, az előbbi jelentette a városi törvényhatóság alatt álló lakosságot, míg az utóbbi a szék joghatósága alatt élő nemesekre és jobbágyokra vonatkozott. A házak vegyesen helyezkedtek el, besorolásukat a tulajdonos státusa határozta meg. A 17. század eleji lustrák bejegyzéseiből az is kiderül, hogy a Daczók több városi örökséget is elfoglaltak, s a város tehetetlen volt ellenük akkor és a későbbiek során is. Egy 1678. évi végzés kimondta, hogy azokat a falusiakat, akik városi telken laknak, a katonáskodásért cserébe ne kötelezzék a fuvarozásra, de a városiakkal együtt adózzanak. 1727-ben a városi rendek a guberniumnál tettek panaszt, amelyben a helység városi jellegét megváltoztatni kívánó nemesi törekvések ellen kérnek védelmet: ,,lévén Háromszéken Sepsiben egy Szentgyörgy nevű hely, melynek egy része városi, más része pedig falusi fundusokból áll, és a falusi fundusokra bebíró becsületes posessorok ezekben a változó és nyomorúságos időkben feles városi fundusaikat megvették és azután maguk jobbágyokat rea szállítván, már a városi tehernek suportatioja alól exinálni akarják azon fundusokat s a székhez contribuáltatják, mely minémű nagy megromlásunkra légyen minthogy városiakul megkeveredvén az abolineált fundusokra nézve, némelyek elbújdostanak, azért az egész terhet csak egy néhányan vonjuk, ugy el is szegényedtünk, hogy ebben a hazában taxás mezőváros nálunknál nyomorultabb állapotban hogy lehessen, alig hisszük". Kérik ezért, parancsolják meg a széknek ,,hogy, mely sessiok elejitől fogvást városi fundusok voltanak ezentúl is hadd maradhassanak az városi jurisdictio és contributio alatt, másként nemsokára a városunkból falut tesznek, s consequeter egészen elpusztulnak".

A határőrség szervezése révén a központi hatalom erőszakosan beavatkozott a társadalmi folyamatokba, a városok lakosságának szabad rétegei túlnyomó többségükben a határőrség kereteibe kerültek, ami aztán kihatással volt a helységek további fejlődésére. A határőrök 1767-ben a mezővárosok lakósságának 85 százalékát tették ki, 1831-re arányuk valamelyest csökkent, ami még mindig több mint 70 százalékot jelentett, ennek megfelelően növekedett a jobbágyok és zsellérek aránya. Bár a városok önkormányzata formálisan megmaradt, a határőrség tisztjei a városok életébe beleszóltak. Ennek megfelelően az illető mezővárosok kettős joghatóság alá kerültek: saját tanácsuk a guberniumnak volt alárendelve, ugyanakkor a lakosság nagy többségét kitevő katonák a főhadivezérség parancsnoksága alá tartoztak. Ez a helyzet Sepsiszentgyörgy esetében még inkább bonyolódott, hiszen a nemesek és jobbágyaik külön falut alkottak, és így ők a szék joghatósága alá kerültek. A többes hatóság igencsak megnehezítette a városok igazgatását, és állandó súrlódásokra adott alkalmat. A városi tanács hatásköre beszűkült, ahogy ezt a sepsiszentgyörgyi bíró is írta a 19. század elején: ,,nagyobb részt különben is helységünknek katonaság alá, a kevés számból álló nemesség pedig Sepsiszék jurisdictiojához tartozván" a város hatásköre emiatt igen korlátozott volt.

Ez a kettősség, illetve hármasság azt is jelenti, hogy a városi tanács fennhatósága alól kikerült személyek egyrészt nem részesülnek a városi kiváltságok biztosította jogokból, másrészt nem járulnak hozzá a városi közterhek viseléséhez sem. Mindez pedig állandó konfliktus forrása. A nemesek kiváltságaik révén kivonják magukat a városlakókra kirótt kötelezettségek alól, kocsmárlási és egyéb előjogaikat is érvényesítik a várossal szemben, annak hátrányára.

A 18. század utolsó felében és a 19. század során Sepsiszentgyörgy lakosságát leginkább foglalkoztató kérdések a következőkben összegezhetők: a francia háború idején az állandó katonalétszám hiánya miatt évente megállapított önkénteseket kellett kiállítani békés vagy erőszakos módszerekkel, a város és falurész pedig kölcsönösen vádaskodott egymásra, mindenik azt állítván, hogy ebből a tehertételből nem egyformán veszik ki részüket; örök vitákra adott okot a közhelyek használatában alkalmazott módszer, ezért is sürgetik a két rész között a közbirtok mielőbbi megosztását; a vegyesen lakott település törvényhatósági szétválasztása és a határvonalak pontos kijelölése a 19. század harmincas éveitől foglalkoztatja Sepsiszentgyörgy közvéleményét; a méltányos közteherviselés hiánya, a vélt vagy valós sérelmek a különböző kategóriájú emberek között ismétlődő panaszok forrása a két joghatóság között; a jobbágyok túlzott igénybevételüket emlegetik fel gyakori panaszleveleikben; a város 18—19. századi hangulatát döntő módon befolyásolta a mindkét részen egyaránt birtokos Daczó család és a városvezetés közötti ellenségeskedés, valamint hosszan tartó pereskedések által kialakított kedvezőtlen légkör.

A befogott katona vagy más nevén ,,tyro" szolgáltatási kényszer súlyos gondként nehezedett a városvezetésre: a kirótt fejadagot mindenképpen teljesíteni kellett, a szóba jöhető jelöltek száma pedig csekély volt, nem beszélve arról, hogy a földesurak minden lehető eszközt megtettek annak érdekében, hogy birtokukról ne vigyenek el aktív munkaerőt katonának. Ezért Sepsiszentgyörgy város tanácsa nem tekintette elfogadhatónak Czirjék András királybíró magyarázkodását, és elégedetlenségével a guberniumhoz fordult. 1801. július 19-i felterjesztésükben utalnak a helység életét megkeserítő vegyes joghatóságú telekszerkezetből származó hátrányokra: ,,igaz, hogy a város össze vagyon elegyedve a székkel, amennyiben a városiak között a székhez tartozó funduson lakó emberek is találtatnak, közönségesen egy comunnitast alkotnak. A kettő között micsoda összefüggés és mi különbség legyen arról privilégiumunk és a guberniumtól 1759. kibocsájtott határozása bőven megmutatja. Nem szólunk itten az utcán való elsőbbségről, mert akihez jussa vagyon a nemes széknek, szabad azt az utcán is elfogatni, s városi jószágról is királyi rendelkezés szerint kiadatnak, s ebből áll a mi kérelmünk is, hogy a városi jobbágyok a nemes szék szolgálatára nem bocsájtatnának. Nem kívánja városunk, hogy a székből szolgálat végett idejövő ifjakat az elfogástól menté tegye, hanem valamint a szék a jussa csonkulását nem engedheti és azt védelmezni el nem mulatja, hasonlóképpen azon mi is igyekezni kötelesek vagyunk."

1814-ben a francia háború végére járt, ennek ellenére a katonatoborzás folytatódott. 1814 áprilisában Kiss Miklós városi bíró Daczó János nemes ember városellenes magatartását panaszolja a guberniumnak, amennyiben az említett személy a katonaságra alkalmas ifjakat a szolgálat elöl birtokára csalogatja örökös jobbágyságuk vállalása esetén: ,,Daczó János kiválasztja szolgáinkat, mesterembereinket és elfogatja, aztán azzal bíztatja, hogy megszabadítja, ha magukat örökös jobbágyoknak kötelezik, mindezt meg tudjuk bizonyítani, fogdossa a szegény városi nép zselléreit, megkimélvén a magukét", a főhatóság közbelépését kéri azért, hogy a szék részén lévők a városiak érdekei ellen ne cselekedhessenek.

A katonatoborzás csak egyike volt azoknak az érzékeny kérdéseknek, amelyek a városi és civil igazgatás között feszültek, a város pedig úgy gondolta, hogy a széki adminisztráció erőhatalmával avatkozik bele belső ügyeikbe, ezáltal saját kiváltságaikat látták veszélyeztetni.

A közterhek viselésének aránytalanságát hozzák fel nem egy esetben a városi és falusi részen élők egyaránt, mindenki úgy gondolta, hogy többet tesz a másiknál a közösségi feladatok teljesíté­sében. 1810-ben Sepsiszentgyörgy adózó lakosai fordulnak a királybíróhoz a túlzott lovas szolgálat, vagy ahogy akkor nevezték, forspontozás miatt. A katonai koncentráció következtében Sepsiszentgyörgy nemcsak a huszárezred parancsnoki székhelye volt, de a II. gyalogezred negyedik századának központjául is szolgált, itt volt a szék tömlöce, ami azt jelentette, hogy nagy jövés-menés és forgalom jellemezte a város életének mindennapjait. A lakosság részéről ez a megnövekedett forgalom többféle szolgálattétel teljesítésével párosult, mint például: rabok őrzése, idegenek elszállásolása. Mindenféle huszár, gyalogtiszt, illetve civil tisztviselő többnyire útjába ejti Sepsiszentgyörgyöt. Szállításuk teljes egészében az itteni lakosságra hárult. Mikes Zsigmond főkirálybíró, megkönyörülve a Sepsiszentgyörgyiek túlzott igénybevételén, Kilyént, Szemerját, Árkost a városiak kisegítésére rendelte. A sepsiszentgyörgyiek kérésükkel azt szerették volna elérni, hogy az idézett falvak továbbra is a város terheibe bekapcsolódjanak.