Köllő Margit munkája
A csoportos kiállítás képeinek közös tematikája előtérbe hozza az alkotók lenyomatainak, ízlésvilágának egymás mellé rendezett világképeit. Az eltérő terek és egyéniségek képi világa úgy tevődik egymás mellé, hogy a tematika nem jelent feszélyező kötelezettséget, hanem a természet diktálta szabad lélegzetvétel ritmusát követi.
A kiállítás terét betöltve megjelennek életművek leképezéseit visszaigazoló képek, valamint jelen van a játékos eltérés a megszokottól, a formabontás, új anyagformálás megmutatása is. A személyes viszonyulás a gyökér adta kötődéshez egyértelmű kinyilatkoztatás, és az ironikus rátekintés széles mezsgyéjét mutatja.
A gyökér nézőpont múltba tekintő, identitásvizsgáló és létértelmező magatartás kivetüléseit teremti meg. A nemzeti kötődés folklór szimbólumai és az otthoni tájak rezdülései egyetemes létezés humánus állásfoglalását mutatják. A megszemélyesített terek a nézőből viszonyulásokat hoznak felszínre, és a szemlélődés által érzelmi reakciókat, értelmező felismeréseket működtetnek.
Kiindulási és viszonyítási pontként Miholcsa József faragott alkotásai jelennek meg. Örökölt formavilágból dolgozik, a népművészet megjelenített motívumai és a variációk szabad játékából egy sajátos vizuális nyelvet teremt. Gazdag asszociációk társításával a gyökér egy visszatérés, felidézés és újraértelmezés. A fa megmunkálása felerősíti az élő organikus anyagban rejtőző antropomorf jelleget. Motívumai az idő felszámoló távlatából is a kapcsolatok körvonalait tárják fel. A lélek szimbólumai kapcsolatot teremtenek a hajdan univerzummal teljességben élő ember mítoszával, amelyet a duális értékek egyensúlya tartott fenn: a fent-lent, állat-ember, férfi-nő, transzcendes és anyagi szféra egysége.
Innen kiindulva a tárlat képeit szemlélve tekintetünk a szubjektív belső terek lenyomatainak milyenségeit szemléli. Szintén látunk a kulturális formavilágból örökölt lenyomatokat, melyek a megmutatás új környezetébe kerülve bírnak jelentéssel.
Az erős érzelmi inspiráció mellett absztrakt anyagformálás jelenik meg, itt a megterhelt tartalmi jelentést a forma autonóm megjelenítése váltja fel. Az értelmezést irányító, megmutatkozni szándékozó ábrázolás mellett kaotikusnak tűnő gubancos kötődések tűnnek fel, ahol egy univerzális tágas tér helyett egy bezáruló belső tér önértelmezési problematikája jelenik meg. Innen továbbhaladva a darabokra eső ábrázolt világ is jelen van, amely már az emlékezetből is kezdi felszámolni a kötődések kapcsolatait: ,,Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ" (József Attila) költői sorok igazát keltve életre.
Erős expresszív színhatások lüktetése mutat rá az ábrázolt világ sérüléssel terhes fájdalmaira.
Szabad képzettársítások jelennek meg, és számolják fel a szemlélő kulturális lenyomataiból örökölt értelmező rutinját.
Világszintek válnak láthatóvá. A mélyből táplálkozó és ,,az örök áramot" (József Attila) szolgáltató gyökér a vélt vagy valós tudatalatti emlékképek alkotássá formálását hordozza.
Kiállító művészek: Abi Szabó Csaba, Albert Zoltán, Albert Sándor, Csaba Jenő, F. Csapó Irén, Csutak Levente, Deák Barna, Deák M. Ria, Dénesi Ildikó, Farkas Balázsné, Fazakas Tibor, Fekete Zsolt, Ferencz Ágnes, Gedeon Zoltán, Győri László, Haszmann Júlia, Horváth István, Kosztándi Jenő, Kosztándi Katalin, Köllő Margit, Kustán Erzsébet, Láng Eszter, Makoldi Sándor Gyula, Miklós János, Miholcsa József, Nagy Gábor, Horváth Bíbor, Olsevszky Jakabos Imola, Ort István, Sári Róza, Simó Enikő, Sipos László, Suba László, Starmüller Géza, Starmüller Katalin, Szabó Antónia Szabó H. Tünde, Székely Géza, Szilágyi Imre, Szomoláni Karola, Palásti Erzsébet, Palkó Ernő, Petca Ovidiu, Pichiu Dan Victor, Marcea Rădulescu, Radu Rosian, Timár Károly, Tomos Tünde, Tóth Ferenc, Török Bíró Erzsébet, Vetró András.
Deák Ferenc
