Hlavathy Károly fotóművész kiállításmegnyitó beszéde, Váry O. Péter Háromszékben megjelent ismertetője, valamint Ütő Gusztáv képzőművész ugyanitt közölt vitaindító válaszcikke után jelen írás immár negyedszer visszhangozza a ,,kiöregedve és elhagyatva" nosztalgikus, melankolikus szószerkezetet a KépVIDÉK Alkotócsoport legutóbbi falubemutató kiállítása, tágabb értelemben véve tevékenysége kapcsán.
A KépVIDÉK Alkotócsoport régebben tevékenykedő tagjaként, de ez alkalommal nem a csoport, hanem a magam nevében, befogadóként szeretnék szót kérni ebben a vitában néhány észrevétel erejéig, amelyek Ütő Gusztáv cikkének olvastán fogalmazódtak meg bennem. Úgy gondolom, hogy a válaszcikkhez hasonlóan ezek az észrevételek is nyilvánosságot érdemelnek, hogy ne maradjon egyoldalú a kép, kisajátított az értelmezés.
Hozzászólásomban nem kívánok a művészet(ek) jelenkori állásával kapcsolatban — mivel a számtalan egymás mellett és ellenében létező művészetkoncepció, a differenciált értékpreferenciák, a ,,mozaiktudat" korában érdemben nem is tudnék — állást foglalni, a hagyományos vs. modern klasszikus vitatémáját úgyszintén elkerülném. Arról szeretnék szólni inkább, hogy az Ütő Gusztáv cikkében megfogalmazódó kritikát és elvárást következetlennek találom. A cikk élesen bírálja azt a koncepciót, stílust, technikát, amelyet a KépVIDÉK Alkotócsoport képvisel és alkalmaz, és azáltal, hogy idézőjelbe teszi az ,,alkotás" szót, egyben meg is kérdőjelezi a kiállított munkák műalkotás voltát.
A művészet társadalomábrázoló funkciója, a társadalomnak tükröt tartó művész mára már meghaladott szemlélet, érvel a cikk, azonban mégis ezt kéri számon, amikor a falu — véleménye szerint — kizárólag negatív, negativista ábrázolása helyett a pozitív, előremutató példák felmutatását is számon kéri az alkotóktól. Amennyiben a különböző nézeteket valló alkotók, befogadók többsége megegyezik abban, hogy a művészet nem korlátozódik a valóság puszta reprodukálására, mimézisére, különben a tevékenység nem neveztetne művészetnek, annyiban nem hiszem, hogy ,,a borvíztöltöde, a deszkagyár, a tejtermék-előállító vállalkozás vagy a csirkenevelde" fotódokumentálása érdemben emelné a KépVIDÉK Alkotócsoport színvonalát, vagy bárki számára művészi, esztétikai élményt jelentene. Azt sem gondolom, hogy ilyen egyértelműen ,,kiöregedett, elhagyatott" faluképet nyújt, ilyen mértékű passzivitást és pesszimizmust sugall a kiállítás(ok) anyaga. Számos gyerekarcot, ,,cselekvő embert", életet és energiát sugárzó szempárt láthatunk a képeken, derűt és rengeteg humort, ha olykor iróniával keverten is.
Az sem ennyire egyértelmű, hogy hol húzódik a határ szép és rút között. A romlás, a pusztulás, az ezer ránc az öregek arcán is lehet ,,szép", esztétikus. Az sem mai fejlemény, hogy az akár vizuális, akár verbális művészi reprezentációkban gyakrabban találkozunk a tragikum, az értékvesztés ábrázolásával, mint az idillel, a harmóniával (talán Tolsztoj nevét sem ismernénk, ha Anna Kareninájának története nem öngyilkossággal, hanem a ,,boldogan éltek, míg meg nem haltak" mesei záróformulával végződne). A ,,kiöregedve és elhagyatva" nem az egyetlen élmény és értelmezési lehetőség, amelyet a szóban forgó képek lehetővé tesznek, amint említettem, számos ellenpontot találunk a munkákban. Ezt az életérzést inkább külső szempontok — a tárlat bemutatása, valamint a róla szóló tudósítás — közvetítik, és a válaszcikk tulajdonképpen ezekre reagál.
Az érvelés a tartalmi kifogásokat helyezi végül előtérbe, a figyelmet a hogyan helyett a mit kérdésére irányítja, és tulajdonképpen nem ad egyértelmű választ arra, hogy miért került idézőjelbe az ,,alkotás" kifejezés. A fotók túlmutatnak a valóság puszta dokumentálásán, és ha a koncepció, stílus és technika tekintetében továbbra is vannak tisztázandó kérdések, a képek mégis képviselnek egyfajta ,,többletet", amely nem engedi, hogy közömbösen, érdektelenül menjünk el mellettük.
PIELDNER JUDIT
