Míg az eddigi tizennégy fesztiválon díjakat osztogattak, és az előadásoké volt a főszerep, a tizenötödik ODIF nem volt versenyjellegű, így a társulatok nem féltették egymástól a nyerés dicsőségét, emiatt görcsök nélkül barátkoztak, mondtak véleményt egymás bemutatójáról. A rendezvény történetében először a produkciók mellett hangsúlyt fektettek a szakmai beszélgetésre, gyakorlati műhelymunkára, de volt színháztörténeti előadás, hivatásos színházak előadásainak vetítése, színpadi folyamatok elemzése, s miközben a reggeltől éjszakába nyúló programok zajlottak, naponta megszületett a fesztiválújság, melyben a látottakról, hallottakról, érzéseikről írtak a résztvevők. Az Erdély tizenhat városából érkező, közel háromszáz diák hat napig élt, tanult, alkotott Sepsiszentgyörgyön, ami önmagában is figyelemre méltó, hisz ilyen sok helyről származó népes magyar diákközösség legalább tizenöt éve nem ült össze a háromszéki megyeközpontban. Fazakas Misi és csapata jó házigazdának bizonyult, de ami ennél is több, megteremtették a szabadidős színjátszóiskolát, miáltal a kor színházművészeti kihívásaihoz igazodhat az erdélyi diákszínpad.