Életének 92. évében meghalt Szipál Márton fotóművész, a magyar fotográfia egyik legismertebb személyisége – tudatta a család és a művész baráti köre. A fotóművészt április 26-án délután érte a halál otthonában.
A külföldön Martin Szipálként, művésznevén Martin S. Martinként ismert fotóművész 1924-ben született Szolnokon. Gyermek- és fiatalkorát Debrecenben töltötte, majd Budapesten telepedett le. Édesapja, Szipál Márton Károly udvari fényképészmester volt. A fotózást Münchenben tanulta, 1942-ben tett mestervizsgát. A második világháború alatt pilóta volt, később hadifogságba került. A háború után, 1946-ban nyitotta meg első üzletét Debrecenben. 1953-ban tagja lett a Budapesti Fényképész Szövetkezetnek, 1954-ben alapító tagja volt a Debreceni Művészfényképészek Szövetségének, 1956-ban pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségének. 1956-ban emigrált az Amerikai Egyesült Államokba, ahol keresett fotós lett belőle. Hollywoodban négy évtizeden át fényképezett filmsztárokat, többek között John Wayne-t, Tommy Lee Jonest, Leslie Nielsent, Tracy Nelsont, Charlene Tiltont, Margaux Hemingwayt, Timothy Huttont, Priscilla Presleyt, illetve Kareem Abdul-Jabbart.
1997-ben tért vissza Magyarországra, ahol fotós újságok munkatársaként dolgozott és tanított. Életéről és munkásságáról 2004-ben jelent meg a Sztárok sztárfotós szemmel című könyv. Szipál Márton több hazai és nemzetközi pályázaton nyert díjat. Munkáit a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum őrzi.
Sepsiszentgyörgyön is volt kiállítása
Életmű-kiállítással mutatkozott be Sepsiszentgyörgyön 2008 novemberében Szipál Márton, fotóit a Gyárfás Jenő Képtárban lehetett megtekinteni. A világhírű fotóművész a tárlatmegnyitó után azt mondta a Háromszéknek: „a kiállítás hiúságom minden porcikáját kielégíti”. Számos helyen bemutatkozott, „New Yorktól kezdve, Chicagón keresztül San Franciscóig mindenütt, de még ilyen nagy tárlatot és ilyen fantasztikusan összeállítva nem láttam. Nem azért mondom – magyarázta –, mert az enyém, senkitől nem láttam ilyent. Ezekkel az óriási képekkel, ennyi helyiségben, én el voltam ájulva, komolyan, pedig többet éltem Amerikában, mint itthon, én jobban meg vagyok hatódva, mint odakint bármikor. Hogy eljött ennyi ember, s annyian fényképeznek, hogy ha ezt eddig nem szoktam volna meg, elájulnék a szégyentől, de már megszoktam.” Sepsiszentgyörgyön „istenien” érezte magát, „mindenki kedves, és mindenki mosolyog”. Hozzátette: „Nem a kiállításnak örülök, hanem annak, hogy itt ilyen emberek vannak, és nem vicceltem, majdnem komolyan gondoltam, hogy le lehet ide költözni.” (mol)
