Sánta Ferenccel szívesen hallgattam volna együtt, egy asztal mellett. Amíg lehetett. Valamiért elmulasztódott ez, talán jobb is így. Olvasni mindenképpen jobb: noha nem derűs, és nem álmodik tőle szebbeket az ember. De szép és valós: a szó fájdalmas értelmében, amikor belényilall az emberbe az ige igazsága.
Sánta Ferenc sallangmentesen, szikáran írt és fogalmazott. Másként nem is tehetett: amiről Ő írt, ott nincs helye fölösleges cifraságnak. A kemény kétkezi munkában nincsenek fölösleges cifraságok, az arató, a famunkás, a szántóvető sem végez fölösleges mozdulatokat. Csupán céltudatosan, hozzáértéssel teremti meg az életet, a nélkülözhetetlent: és az is lehet, valójában ez a legnagyobb művészet.
Isten a szekéren – novella- és kötetcímként önmagában is egy alkotás. Talán nem is kellett volna többet írni, ki-ki elgondolhatja a maga történetét. Néha elég annyit tudni, hogy szekér van, Isten létezik, s akkor miért ne lehetne Isten a szekéren?
Ugyanakkor Sánta Ferenc érzékeny ember. A rideg, szikár mondatokból süt az empátia, az együttérzés, a szeretet. Nem az a simogatás-féle, rajongó, édeskés szeretet, hanem az, amikor az ember öntudatlanul is felsóhajt, néha még el is káromkodja magát a szépség, az időnként borzalmas szépség láttán. Sánta Ferenc nem prűd, nem álszent, és nem képmutató: egyszerűen csak van, láttat, éreztet. Nem feladata jobbá vagy szebbé tenni a világot: olyan Ő, mint a tükör.
Vagy mint Isten a szekéren.
