A lekopott zománc vonzza az ember hüvelykujját, s enyhe kis karmolásokra késztet, amivel újabb és újabb festékdarabkákat pattintunk le, miképp az író, ki fokozatosan lemezteleníti hőse lelkét, aki a végén ott áll pőrén, bokáig gázolva a kígyóbőr vékonyságú, lepattogott sebezhetetlenségben…
Vannak történetek, amelyek megfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul jók, mint az ártézi kút vize a kupatetőből kortyolva. Testes víz, selyemként siklik le a torkodon; színtelen, szagtalan, de nem íztelen, mert vízízű víz. S ezt keresed később minden kortyban, de már nem leled minden bokorban, mert, ahogy szép történetek is ritkábban teremnek, a víz ízek is néha orrba vernek. Kutatod, lapozod, ízleled, eldobod. Talán az. De mégsem, még nem egészen… S boldogan rikoltasz fel, ha megleled, mert tán már más a bőre – borítója –, s fellapozva nem csap meg a nyomdafesték szúrós-friss szaga, de belemerülve torkig töltekezhetsz, s mégsem árt meg, mint ahogy nem árt meg a tavaszi zápor utáni friss földszag – s az is éppoly megmagyarázhatatlanul jó, kézzel meg nem foghatóan bódító.
Vannak történetek, amelyek olvastán összébb húzod magadon a kinyúlt kardigánod, amivel persze nem védheted ki lelked vacogását. De akár szereted, akár kerülöd a borzongást, le nem teheted: magához láncol, bilincsel, s te néha elhagyod a kulcsot. Aztán csak várod a következőt, ami felráz vagy elandalít, de mindenképpen kizökkent a mélabúból, vagy tán teljesen kifordít önmagadból, mint az eke a földet a tavaszi szántáskor. A gazda csak baktat a lova nyomában, s nem tudja még, mit talál: pajort, ágat, gyökeret, ősszel elpusztult verébgyereket, rozzant fazékfület, s nagy ritkán – van, aki életében sosem – kincseket, gyógyító meséket, mikben magára ismer, felnevet vagy felzokog az emberfia, s úgy érzi, végre megtalálta, mi nyomasztja, s végre lerakhatja a terhet – cipelje már más is. S minél többen fogják, tapogatják, mállasztják, porlasztják, úgy lesz kínja egyre kisebb, jelentéktelenebb, míg végül kisöpri a huzat a kéményen át. Fentről lát majd új csudát: olvas egy egész család. Keresik a nekik való tan-, gyógy- és szexmesét. Van még ilyen? Ó, nem szexmese – család! Megbolondult a világ. Anya tanul, apa főz, a gyerek apjától kéri a bilit, reggelit, és senki sem olvas esti mesét. No, szép.
Vannak történetek, amelyeket szívesen olvasnál tovább a buszon ülve, ha bírná még a szemed a folyamatos fókuszváltást. Másokat többször előveszel, hátha egyszer más lesz a vége… De persze most is elmarad a naplemente. Az írók azt hiszik, a való világra van szükségünk, amelyben a jó elnyeri méltó büntetését.
Vannak történetek, amelyek kedvéért felhagysz harmincéves olvasási gyakorlatoddal, s nem szippantasz óránként száz oldalt az agyadba, hanem szándékosan laaass-ssssaan, a könyvet időnként le-letéve, felsóhajtva, nyöszörögve, a szemeddel a betűkkel szeretkezve olvasol, hogy minél tovább feszíthesd, nyújthasd… a húrt. Aztán odadobod magad neki, hagyod, hogy húrjaidon a szerző pengessen, s már nem tudod, nem is akarod magad visszafogni, csak olvasol, lapozol bőszen, s a végén felsikoltasz… Mert vége. És rázod, forgatod, emeled a könyvet, hátha kihullik még belőle valami morzsa. Visszalapozol, hagyod, hogy újra felkorbácsolja érzelmeidet, míg végre megnyugszol, elcsitul a lelked. Talán szorosabbra is zárod a combjaid... S ezután mindig, ha portörléskor újra a kezedbe veszed, belelapozol, percek alatt átlényegülsz, s mint aki a víz alól bukik fel hirtelen, úgy nézel morgó csemetédre, aki már játszana, de te még csak a harmadik polcnál jársz.
Vannak megrendítő, megsemmisítő történetek, melyek után az agyad görcsös izomcsomóvá válik, és nyögvenyelősek, amelyeken átrágod magad, de miként ingeden, lelkeden sem hagynak nyomot. Ezeket kerüld. De ne add fel: ha hagyod, érted is eljönnek a Bűvölők, akik varázskalappal vagy táltos dobon, űrhajón vagy paripán, pitypangernyőn, mákgubóban, krisztus-saruban vagy lepkeszárnyon elvisznek az Álmok Birodalmába, ahol tündérlányok járnak térdig mesében. S bár odaát van az igazság, onnan mindig van visszaút, még szivárvány sem kell hozzá. Csak egy jó könyv. És te.