Az idegenek felnéztek.
– Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg valami fehéres botot.
– Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztókalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő.
– Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje telepedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték.
– Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsákos.
Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra.
– Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján – s kacagott hozzá egy cseppet. A kis szakállú csak ekkor jött létre.
– Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten.
Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban.
– Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának.
– Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van.
– Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik idegen.
A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta.
– Az. S ez: a Fehér Nyikó.
– Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kis szakállú. – Van fekete is?
– Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba, mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy.
– Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz.
– S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés.
– Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig.
– Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, amikor azok szedelőzködni kezdtek.
A kis szakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna.
A ház s a csűr jól körül volt kerítve töviskerttel, hogy a vadak ne tudják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána.
– A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek.
Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kis szakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére.
Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a jobbik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a fekete kabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubeliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszony­hoz segítette hozzá az Isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben.
Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint... – keresgélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?...
A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron.
– Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekintett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta.
– Maga... – futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kis szakállú pénzt lopott az asztal szélire.
– Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz...
Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett.
Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az almafák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej.
Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van.
– Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is még egyszer feltámasztaná.
De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elővette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt...
– Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most magának elhisszük, s el van bütülve.
Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő.