Akit a kánikula, az azon töri a fejét, hol hűsöljön délután, strandon-e vagy lesötétített szobában. Másokat – sokakat – másként foglalkoztat a kín-keservvel megjött nyár, az esőverte földeken próbálják helyrehozni, amit még lehet – hát, nem sokat, az ördög elvitte az idei szép termést, ami megmaradt, a nap szikkasztja, vihar tarolja. És, persze, legtöbben a focit osztják – na, azon van is, amit kommentálni, hiszen kurta-furcsán alakult ez az EB: lehet örülni szívből is, kárból is.
Szóval, ilyenkor, nyár hevében s dühöngő focilázban más dolgok foglalkoztatják az embereket, semmint egy temetőmentésről szóló híradás, holott nemes gesztusnál többről szól a tudósítás. Ami dióhéjban annyi: valahol a Kis- és Nagyküküllő közti dombvidéken megbúvó szép nevű, egykor jobb sorsú Szénaverős nevű falucska régi, mára felhagyott szász temetőjét egy Németországba elszármazott házaspár rendbe tette és feltérképezte. A sírköveket megtisztították, a még kisilabizálható feliratokat krétaporral olvashatóvá tették, majd mindenikre számozott fémlapot illesztettek. 164 síremlékről készítettek így használható útmutatót, hozzásegítve a nagyvilágba szétrajzott falustársaikat, hogy amikor – ritkán, egyre ritkábban – „haza” látogatnak, gyerekeiknek, unokáiknak megmutathassák azok dédszüleinek vagy még ősibb felmenőinek nyughelyét. S a gyökereikhez való ragaszkodásban nem érik be ennyivel Waltraud és Alfred Gross, a falu egykori szász lakosságának családfa-összeállítását is tervezik – de ez már egy másik történet.
A hír olvastán halottak napi temetőképeink jutnak eszembe. Érdekes megfigyelni, hogyan alakulnak sírkertjeink november elseje tájékán. Az október végi napok a hantok ápolásának időszaka, olyankor az évközi alkalmaknál alaposabb a gyomtalanítás, faluhelyen divat még a friss virág ültetése. Aztán a világítás napja, millió krizantém díszíti a sírokat, a gyertyalángok este kirajzolják a szemmel befogható vidék pontos térrajzát. Másnap már csak elvétve kószál látogató a temetőben, a végtelen csend és a sok színben ékeskedő virágerdő félelmetesen széppé teszi a helyet. De azután következik a kiábrándító látvány: a felborult virágcserepek, a szélárnyékban felgyűlő pléh gyertyafészkek, és a napok teltével, a tél beálltával a temetőkép egyre kiábrándítóbb, színüket vesztik, majd lefagynak a virágok, cipőtalp alatt recsegnek az elkószált műanyag gyertyacsészék. Mintha hirtelen mindenki, akinek őse oda szólította, elhagyná azt a falut, azt a várost, mintha nem maradna más élő lélek a környéken, csak aki a kiürült házakat birtokba véve, átfesti azok falait lilára s rózsaszínre. Akárha Szénaverős temetője költözne minden falu, minden város szélére.
Persze, a temetőmentés mifelénk is elkelne. Volna is, mit menteni, hiszen – sepsiszentgyörgyi példa – maholnap a régi sírokba kényszerülünk halottainkat temetni, ha már a sétányok is mind betelnek. De igencsak ránk férne a temetőgondozás is. És nemcsak halottak napja előtt, hanem ilyenkor, nyáron, fociláz közepette is.