A mondás ma is érvényes – talán jobban, mint bármikor. Trónon ülő, országot bölcsen vezető királyaink ugyan nincsenek, de azért minket is megáldott Isten néhány Bukarestben felkent – vagy itthon megválasztott – kiskirállyal. Akiknek ereiben ugyan nem csörgedez kék vér, de annál inkább tudják, hogy övék a hatalom – ha nem is mindörökké, de legalább néhány évre, mandátumra –, és ezzel vissza is élnek, becsülettel. Tisztelet a kivételnek, mert hál’ istennek más mentalitású elöljáróink is vannak.
De miként engedheti meg magának egy helyi kiskirály, egy fővárosból kinevezett és irányított potentát, hogy egy órát – vagy akármennyit – késsen egyik vagy másik eseményről, legyen az bármilyen szintű? – mint tette azt a Kovászna megyei prefektus az uzoni környezetvédelmi tanácskozáson, ahol egy órát kellett várni érkezésére. Sokunknak kérdés ez, a kiskirályok számára viszont szóra sem érdemes, ők mindenek felett állnak. Ha késve is érkeznek, elvárják a tapsot, mert megtisztelték jelenlétükkel ezt vagy amazt a közösséget, eseményt. Mert ők a kiskirályok.
A késések okozta programcsúszásoknak azonban más vetülete is van. Ha a szervezők megjelöltek egy kezdési időpontot, tartsák magukat ahhoz. Miért kell odázni a megnyitót, ha nincs jelen a szolgálatos kiskirály? Szögezzük le: nem kell. Ha nem pontos – ami egyenértékű azzal, hogy nem tartja be szavát –, nem kell várni rá, nélküle is színvonalas lesz az esemény. Mégis, a szokás az, hogy várunk. Ezzel pedig megalázkodunk, elismerjük, hogy fölöttünk vannak, megerősítjük mindenhatóságukban. És amikor megjelennek, kezet csókolunk, hogy magunkra ne haragítsuk őfelségüket. Amíg ezt tesszük, megérdemeljük sorsunkat...