Ha ezt a szót hallja bárki is, valószínűleg ugyanaz jut eszébe: ingoványos talaj, bűzös kigőzölgések, párás, nehéz levegő, kellemetlenül fájó, lassan gyógyuló sebet ejtő sás, nád, egyszóval valami halállal fenyegető, bizonytalan jelenség megtestesülése, amelyet jó messze ívben elkerülni.
Viszonylag keveseknek jut csak eszébe az, hogy ezek a területek — melyek jórészt például Békés megyének tekintélyes részét uralták egykoron — bizony menedéket jelentettek az üldözőik elől bujdosóknak, legyenek azok szegénylegények, betyárok vagy csak török, tatár és más hívatlan ,,vendég" elől menekülők százai. S idővel az itt lakni kényszerülők kiismerték a tájat, megtanulták, kitanulták rejtett vízi útjait, ösvényeit, és megszerették csodálatosan szép növény- és állatvilágát egyaránt. Gondoljunk vissza csak a Tüskevárra, Matula bácsira vagy Rózsa Sándor történetére.
Hová is akarok mindezekkel kilyukadni? Oda, hogy mindennek, bárminek van, lehet ilyen meg olyan vagy akár sokmilyen nézete, oldala. Attól függ csak, hogyan viszonyulunk hozzá, mennyire kényszerít rá a sors, az élet, hogy megismerjük. Hisz előítéletekkel élve legyinthetünk rá: ó, ez csak egy bűzös mocsár, kerüljük el. Vagy mondhatjuk azt: hiszen ez egy csodálatos élővilág, Isten adta rejtekhely, a természet gyönyörű darabkája, ismerjük, becsüljük meg.
Mert — ugye — lehet valamit ki- vagy elkerülni. De nem biztos, hogy végleg megszabadulunk tőle így. Lehet valaminek, ismeretlennek botorul nekivágni, és pár lépés után, segítség híján a mozgó homokban nyomorultul ott pusztulni. És lehet valamit szépen megszokni, felfedezni, megbarátkozni vele, és együtt élni is, ha kell, ha így hozza a sors, ha erre kényszerít a ráció, hogy élve megmaradhassunk.
Nos, mai világunk is pont ilyen. Bűzölgő mocsárnak látszik, s bizony érzik néha országunk, magyar korunk, urambocsá’, ,,életterünk". Néha legszívesebben valóban elfutna, elmenekülne az ember, de nem lehet, nem szabad. Mert ugye, milyen ország az olyan, ahol érettségi tétel lehet az áljótékony szervezetnek álcázott szabadkőműves páholyról szóló ,,tematika", mely a családtól való elszakadásra biztat? És milyen ország az olyan, ahol ,,menő" vállalkozó megteheti alkalmazottaival, hogy lapátra teszi őket, ha azok nem vesznek részt az álegyháza tudományosnak álcázott szeánszain? Vagy milyen ország az olyan, ahol a sorsfordításra, nemzetjobbításra felkent politikai derékhad — feleink! — egyes tagjai csak saját zsebüket és karrierjüket nézik, a népük sorsáért való aggódás csak színjáték, dobbantó a szamárlétra magasabb fokai felé? Hogy a ma regnálókról ne is beszéljek... Arra kevés volna az újság összes oldala.
Hát mi legyen, mit tegyen az egyszerű magyar ember ilyen tengernyi mocsár láttán? Csak a dolgát tegye. Ott, helyben, ahol él. Dolgozzék és éljen, zsombékról zsombékra lépkedve, óvva éltét s családját, mert orvul támad a galád. S ha megszokta mai új környezetét, ha már nem kell minduntalan lába elé néznie a biztos járáshoz, hát nézzen körül a tágasabb világban, keresve a magához hasonlókat, fogjon össze velük, és dolgozzék tovább, de most már sokkal könnyebben, hisz társakra talált. És ha majd beérett az idő, hát ne várjon tapsra! Vágjon rendet! Akkor, ott és akkorát, amekkorát éppen kell. Ja! És sose csapolja le a mocsarat teljesen! Mert az is a miénk.
