(Kolozsvár, 1903. július 4. – Budapest, 1983. szeptember 15.)
A legerdélyibb magyar szobrász – ahogy Lyka Károly neves művészettörténész nevezte – kezdetben asztalosműhelyekben sajátította el a fafaragás mesterségét. Eredeti szakmája szerint kerékgyártó-kovács, asztalos és szekérkészítő volt.
1925-ben Vágó Gábor műtermében dolgozott a kolozsvári iparosegylet ösztöndíjával. 1925–27-ben Párizsban élt, ahol munka mellett az École Libre esti tanfolyamán tanulta a szobrászatot. 1927-ben beiratkozott a kolozsvári képzőművészeti akadémiára, ahol 1929-ben szerzett diplomát. 1929-ben, diplomázását követően elnyerte a Hivatalos Szalon díját munkájával. 1930-tól fogva kialakult stílusvilága, népi ihletésű kompozíciókat készített. 1933–34-ben a sétatéri pavilonban tartott festőiskolát. 1940–42-ben a csíksomlyói KALOT népfőiskolán tartott fafaragó tanfolyamot. Bejárta Erdélyt. Élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkménaságon, Csíksomlyón. 1948–49-ben a Kolozsvári Művészeti Intézetben tanított mintázást, majd 1949–1965 között a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára. „A modern magyar faszobrászat legnagyobb erejű, legegyénibb formavilágú s egyben legnagyszerűbb képviselője...” Dolgozott kőben, márványban, de leginkább fában. Köztéri szobrai jelen vannak Farkaslakán, Csíkménaságon, Pápán, Székelyudvarhelyt. Munkáinak száma bőven meghaladja az ezret.
