Csak azokról a felmenőimről teszek említést a következőkben, akik születésemkor, illetve gyermekkoromban még életben voltak. Közülük a már szóba jött Deák Antalt, apám vándorlásainak előidézőjét, sors-lavinájának elindítóját tekintem a legszínesebb szereplőnek. Hozzá tapadt az íratlan családi krónikában megőrzött legtöbb esemény, vele kapcsolatos sok pletyka és falusi mendemonda. Nehányat én is hallottam kicsi koromban, amikor nyaranta vele, dédanyámmal és Anti nagybátyámmal egy fedél alatt éltem a valamikori katonarendre emlékeztető Hosszútized utca — mindenki inkább mondta Hosszútüzesnek — hatvannégy szám alatt. Nagytátá — így szólítottam, mert volt nekem kicsitátám is, a Tatárszeg alsó fertályában lakó nagyapám, Domokos Géza —, Deák Antal, akárcsak a család többi férfi tagja, középtermetű volt, az öregségtől kissé hajlott járással, erős, nagy kezekkel. Most is látom, hogy keni vastag ujjaival gondosan, szinte gyöngéden, esős napokon a lószerszámot. Mikor valamilyen nem tetsző dolgot hallott, vagy rosszkedvében volt, a jobb szemét lehunyta, csak a másikkal kutatta az előtte álló vagy a kedvetlenségét kiváltó szerszámot, tárgyat. Ilyenkor még inkább előugrott csontos, vasárnaponként vigyázattal borotvált arcából a karvalyszerűen görbe orra. Ezzel is egyedül állt a famíliában. Nekem valamiért mindig fenyegetőnek tűnt horgas orrával. Utódai közül nem hasonlított rá senki, sem leánya, sem apám és az ő testvérei, sem mi, unokái. Ám nemcsak ebben fajzottunk el tőle, a réges-rég elfelejtett zágoni aratóbálok első legényétől, a kincstaláló szerencsefitól.

Az a legenda járta róla, hogy fiatal házas korában álmot látott: a kertjében levő bodzabokrokról láng csapott föl. Alig világlott, felásta a bokor alját, s egy csuprot talált telis-tele aranypénzzel. Abból vásárolta meg egyik napról a másikra a falu egyik legszebb öregházát, amolyan parasztkúriát. A kaputól messze, hátra a csűrig terjedő hosszú-hosszú udvarral, kétfelől szokatlanul nagy veteményessel. A csűr háta mögött messze a mezőbe kinyúló, minden ősszel trágyalével bőven meglocsolt, időnként felszántott, here- vagy lucernatermésre fogott kaszálóval. Olyan távol esett az istállótól a kapunál álló gémeskút, hogy kétkerekű alkalmatosságon rúdra akasztott cseberben hordtuk hátra a vizet az állatoknak.

A ház valamikori rangját messziről jelezte a fehérre meszelt kőkerítés és négy kapuláb. Egy ízben megkérdeztem nagytátát, mi igaz az aranykincs történetéből. Behunyta a fél szemét, de nem az ilyenkor szokásos mordsággal, hanem titokzatosan, a közlendő fontosságát előrebocsátva. Nem látott ő semmiféle álmot, nem talált semmiféle aranypénzt. Urakat fuvarozott a borosnyói vonathoz, és akarva, nem akarva kihallgatta, amiről azok ketten beszéltek. Az egyik utas — gazdag kovásznai ügyvéd — elmondta társának, hogy sürgősen el kell adnia, akár áron alul is, zágoni örökségét, mert katonatiszt fia kártyaadósságba keveredett. Ha nem fizet határidőre, ki kell lépnie a hadseregből, vagy végeznie magával. A summáról, a ház áráról is szó esett, és arról is, hogy mennyit lenne hajlandó lealkudni belőle a tulajdonos.

Két nap múlva Deák Antal befogta a lovait, és Kovásznáig meg sem állt. Elment az ügyvéd irodájába, elmondta, mi járatban van, s letette eléje a borjak, csikó, széna, stráfszekér eladásából, a rokonságtól és régi kuncsaftjától — egy fás zsidótól — kölcsönkapott pénzt. Valamicske hiánnyal, kevéssel, nem sokkal, hogy a borosnyói úton hallott kisebb összeghez igazodjon. Vigyázott, kútba ne essen a jó vásár. Így a falu ámulatára gyorsan, váratlanul került Deák Antal tulajdonába a hosszútizedi rangos belsőség. Amit az emberek megmagyarázni nem tudtak, mit rejtély fedett, s ráfogták: csoda történt. Vagyis lángot ontó bodzabokor és az amúgy is nagybetyár Deák Antalnak megmutatkozó kincs. Történt ez 1890-ben, két évvel nagytátá házasságkötése után. Amikor a házasságlevél szerint nagymámá, Csoma Mária ,,huszonnégy éves hajadon volt, ura pedig huszonhét éves, törvényesen elvált".

S ha már szóba jött, megjegyzem, hogy amennyiben ki tudtam következtetni, nálunk a házasságok nem érdekből, számítgatásból köttettek. Nagyanyám is, apám is csak később viselhette apja nevét. ,,Ezen gyermeket magaménak elismerem" — jegyzi meg a zágoni református nemes és szent eklézsia szülöttek és kereszteltek anyakönyvében, s ezzel minden a helyére kerül. Különös és eléggé megmagyarázhatatlan, hogy apám párválasztásánál a szokás nem működött. S amikor én előztem meg eléggé el nem ítélhető módon szüleim házasságkötését — kitört a háborúság. És tartott, míg a hadakozó felek a bűnös földet tapodták. Anyám tiltakozott a gondolat ellen is, hogy őt a zágoni sírkertbe temessem. Nyolcvankilencedik évében, halála előtt egy héttel sem tudott megbocsátani apám rokonságának, főképpen, ahogy ő mondta, a vaksi, gazember Deák Antalnak.

Már nagyobbacska koromban hallottam valamit az öregről, amit nem nagyon értettem, s amiről hiába kérdezősködtem volna a családban. Az egyik öregasszony azt mondta róla: nagytermészetű. Inkább csúfondárosságot vettem ki az eddig nem hallott, a Turi Dani jellemzésére használt majdani Móricz Zsigmond-i szóból. Később jött a megfejtés. Kicsin múlott, hogy nagytátá, jóval túl a hatvanon, ,,le ne döntse" az udvar végében a csűr előtti gyepen unokája feleségét. Ide kívánkozik, hogy a házasság felbontása ismeretlen volt családunkban. Csak Deák Antal követett más módit.

Egyszer, miközben a kerítést reparáltuk, s ő — nagy szó, kivételes alkalom — a Két út áll előttem... kezdetű dalt tanítgatta, megkérdeztem, mikor született. Az évről volt tudomásom, mert hátul, a kocsiszín eresze alatt magasra téve, hogy ne érhesse kár, felfedeztem az ő és nagymámá előre elkészített sírkövét. Megjegyeztem a két születési évszámot: 1861 és 1864. A hónapra és a napra voltam kíváncsi. Azt felelte, nem tudja, úgy vette ki a szülei szavából, hogy valamikor aratáskor. Hivatalos helyre nem járt, hogy megkérdezze, születésnapot nem volt szokás ünnepelni nálunkfelé, csak névnapot. Ennyi tudás bőségesen elég volt neki.

Kicsitátá, vagyis Domokos Géza másfajta ember volt. Nem mondom, hogy jobb, sem azt, hogy rosszabb, csak más. Zömök, erős, nyugodt mozgású és csendes beszédű. Apósától eltérően nem sietett semmiben. Sem a munkában, sem a vélekedésben. Csendesen, ritkán látható mosollyal tömött magyar bajusza alatt kivárta mindennek az óráját. Míg apósa a lovak bolondja volt, ő irtózott attól, hogy a ,,fuzsitusnak" vélt lovakkal dolgozzon. Fiatalabb korában ökrökkel szántott, hordott gabonát, fát, amit kellett. Lassan a lépése is emlékeztetett igavonó állatai cammogó járására. Kopaszodó, vörös arcú, izzadós férfi volt. Télen-nyáron házi szövésű kender alsóneműt hordott. Egyik ingét kicsimámá velem is felpróbáltatta, azt sem tudtam, hogy vessem le, úgy szúrt.

Az első világháborúban honvédtizedesként harcolt Galíciában és Doberdónál is. Mindkét fronton megsebesült. Vitézségi érmét, a kisezüstöt és a Károly-csapatkeresztet máig őrzöm. Kis híján kijutott neki a második háborúból is. Be is hívták a Székely Honvéd Határőrezredbe, a Nagy Sándor-tetőre is kivezényelték századával, de röviddel a szovjet támadás előtt leszerelték. Betöltötte hatvankettedik évét.

Olaszországból egy tarisznya babérlevéllel tért haza. Nem hadi érdemeit bizonyítandó, hanem abból a gyakorlati meggondolásból, hogy legyen, mit az asszonynak a pityókalevesbe tenni. Volt is hosszú esztendőkig. Másik frontrelikviája, a magával hozott gyalogsági karabély nem kis gondot okozott a későbbiekben. Rongyba csavarva, jól bezsírozva rejtegette a csűrben, fenn, a sarjúálláson. Nyaranta elő-előszedtem; törölgettem, csattogtattam csúszós závárát. Az eszemtől lőttem volna is vele, ha van hozzá való golyó. 1944 őszén, amikor a falu felső végében élő román cigányok, a kalányosok, ahogy őket nevezik, válaszképpen a négy évvel azelőtti, Édes Erdély, itt vagyunk-os napokra fegyverkereséssel, házkutatással zargatták a magyar lakosságot, nálunk is megfordultak, még a csűrben is. Egyéb hiányában az udvaron meglátott, tyúkitatónak használt német rohamsisak miatt hangoskodtak, fenyegetőztek keményen. Ahogy beesteledett, kicsitátá rám szólt: ,,Fogd azt az izét, s dobd a Zágon vizibe." Majd hozzátette: ,,Vigyázz, meg ne lássa valaki." Szorosan magamhoz szorítva az avas szagú, rongyba bugyolált csomagot, kimentem a közeli patakpartra, s miközben jobbra-balra pillantottam, nem látnak-e, végtelen szomorúsággal, mintha kincstől váltam volna meg, rongyostól a legmélyebb göbébe dobtam a frontot megjárt, bizonyára sok szenvedést látott fegyvert.

Domokos Géza

Részlet az Éveim, útjaim, harcaim című könyvből