Téma. Mondjuk, sport és politika. Simona Pop és Orbán Viktor. Az ifjú hölgy az a szatmárnémeti illetőségű vívó, aki a riói olimpián Románia egyetlen aranyérmét szerezte. És Face­book-bejegyzésben köszönte meg szülővárosának az érmet – magyar és román nyelven. Ettől népszerűsége még nagyobbá vált, olyannyira, hogy Magyarország miniszterelnöke is levélben gratulált sikeréhez, jó egészséget és sok sikert kívánva jövőbeni céljaihoz. Orbán Viktor levelét angol nyelven írta. Holott Simona Pop édesapja magyar volt, a családban magyarul beszéltek. Akcentus nélkül beszéli apja nyelvét. Vélhetőleg a magyar írást is el tudja olvasni. Orbán Viktor mégis a diplomácia nyelvén szólt hozzá. Máris köszörülheti nyelvét a magyarországi baloldal és a szélsőjobb egyaránt, örvendhetnek, hogy újabb fogást találtak Viktoron. Mi, erdélyi magyarok viszont így találjuk rendjén a dolgot. Nem azért, mert köreinkben nem ildomos szidni azt, aki a tizenötmillió magyar miniszterelnöke kijelentést életbe ültette, hanem mert tudjuk, ha Orbán Viktor a román hadsereg tagjának (Simona Pop a Steaua sportolója) magyar nyelven ír gratuláló levelet, az őt hozza kényelmetlen helyzetbe.
Sport. Rio és érmek. Az utóbbi ötven év leggyengébb olimpiai szereplését produkálta Románia: egyetlen aranyból, úgyszintén egyetlen ezüstből és három bronzból állt össze az ország vékonyka éremgyűjteménye, ráadásul az egyik bronzot vissza is kell adni, mert büszke birtokosa, bizonyos Gabriel Sîncrăian súlyemelő doppingtesztje pozitívnak bizonyult. Valószínűleg hiba volt a sportolót az országot képviselő keretbe beválogatni, hiszen visszaeső doppingoló, korábban eltiltották már két évre a versenyzéstől. Vagy épp ellenkezőleg, megadták neki a második esélyt, mert az mindenkit megillet? Ennyire azért nem dúl errefelé a demokrácia. A történet sokakban valamiféle kéjes állapotot vált ki, de mi jól tudjuk, hogy ama bizonyos mondás, miszerint a káröröm a legszebb öröm, csak egy újabb közhely.
Politika. Moldova és Románia. Hatalmas port kavart az Egyesült Államok chişinăui nagykövetének ama kijelentése, hogy „nem praktikus választás” a két ország egyesülése. Legfelsőbb körökből magyarázatot, Amerika hivatalos álláspontját kérik-követelik az ügyben, unionistapárti civilek történelemkönyvek százait tennék le a nagykövet asztalára, hogy megismertessék vele a románok valós történelmét. Van Arkagyij Avercsenkonak egy gyönyörű karcolata, melyben a szerkesztőt egy ifjú költő keresi fel csapnivaló, tehát közölhetetlen versével. A szerkesztő valahogy szabadul az önjelölt zsenitől, ám a vers később mindenhol előbukkan: felöltője zsebéből, a konyhából, szerelmes levélnek álcázott küldeményből, az éppen olvasott könyvben könyvjelzőként, a szivarosdobozból, este a paplan alól, reggel a házi papucsból. A módszer akár alkalmazható is lenne. Költemény helyett a gyula­fehérvári nyilatkozattal, szerkesztő helyett Románia jelenlegi vezető politikusaival. Hogy ők is megismerjék a románok valós történelmét.
Végezetül egy kis hazai zavaros. Hebegve-habogva nyökögte ki a sepsiszentgyörgyi önkormányzat legutóbbi ülésén egyik szociáldemokrata képviselő, hogy jelezték neki, az interneten olyan információk jelentek meg a várossal és Mihály vajdával kapcsolatban, amelyeket sértőnek talál a románság. Kéttucatnyi ember – köztük a képviselő párt- és padtársa – bámult rá értetlenül, hogy ez megint mi lehet. Aztán kiderült, a városban található digitális tájékoztatón a Mihai Viteazul térről közölt információval van a baj, annak is azzal a mondatával, hogy „Vitéz Mihály, Erdély akkori zűrzavaros helyzetét kihasználva, fejedelemmé tette meg magát”. Hogy a képviselő a kortárs történelemszemléletről nem hallott, az őt minősíti. Bennünket jobban szórakoztat a román és magyar szöveg közti farkincányi eltérés. A magyar nyelvű tájékoztatásban ugyanis az idézett mondat azzal zárul: „a székelyek segítségével”. És mi mégsem háborgunk. Mert a történelmet átírni nekünk nem szokásunk.
Ínséges időket mondtam volna? Ugyan, dehogy.