Kosztándi Katalin: Válaszúton
Nem első ízben fordul elő velem, hogy a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban nem a hivatalos nyitvatartási időben akad dolgom. Hétfő múzeumi szünnap. De én most járok erre, most van alkalmam, hogy Kosztándi Katalin egyéni kiállítását megtekintsem.
Szerencsém van, Szőke Éva teremőr — mindenki Éva nénije — éppen benn, mert ezen a hétkezdő napon teremtenek rendet, tisztaságot az épületben. A hét végi hajrá után a szusszanás, fellélegzés napja kellene hogy legyen ez, különösen a Múzeumok éjszakája akció lebonyolítása után, de nyár van, kirándulószezon, s van, aki éppen a múzeumi szünnapon jut el Felső-Háromszékre.
,,Éva néni" jelen van hát, szolgálatkész, kedves. Nekem húgom lehetne, azért fogom idézőjel közé a nevét. Máris kísér fel a kiállításterembe.
Azt hittem, hogy kivételezett vagyok, s csak nekem dukál ez a szünnapi magánlátogatás. De nem, a teremben találok egy gimnazistakorú szőkeséget. Valaki múzeumi hozzátartozónak nézem, de aztán megjelenik a mama és az apa, meg az öcskös, arcukról és mozdulataikról, az emelkedettebb átszellemültségből, járásukból, a maguk körül teremtett csendből olvasom ki, hogy ők is szünnapi látogatók.
Messziről érkeztek, Budapestről — mondják —, illetve Kolozsvár/Budapestről, mert tulajdonképpen erdélyiek, a férfi, Kocsis László Endre mérnök ’90-ben, a nagy kolozsvári zűrzavar idején látta úgy, hogy itt reménytelen magyar ember számára a helyzet, s ekkor döntött a kitelepedés mellett. Az ugyancsak erdélyi ,,menekült" feleséggel már kinn ismerkedtek meg és házasodtak össze, s a gyerekek most akkorák, hogy már képesek a tulajdonképpeni szülőföld, Erdély szépségeinek, értékeinek, múltjának és jelenének befogadására. És, természetesen, a szülők számára is ismerkedés, élmény az erdélyi körút. Szemmel láthatóan tetszik nekik ez a családiasság, a szünnapi múzeumi fogadás. Ami nagyvárosokban — érthető módon — nem lehetséges, de itt, Székelyföldön megesik ez a kivételezés is, ha nagyon messziről érkezett valaki. Csernátonban például nonstop múzeumi fogadás van. Ez árnyalataiban más jellegű, mint a kézdivásárhelyi, mert a csernátoni tájmúzeum szabadtéri, skanzen jellegű, s a ,,múzeumőrök" ott is laknak, a nagycsaládból mindig van valaki otthon, örökös szolgálatban.
Ha Kocsis László Endre mérnök és családja nem talál rá Éva nénire, akkor családja például Kosztándi Katalin kiállításának élménye nélkül tér haza, márpedig aki egyszer a művésznő munkáinak ezt a tumultusát nem látta, az nem érzi ennek a tájnak a természeti szépségeit, történelmi és lelki mélységeit.
