Azok Köpecbányáról jöttek, hogy gondjaikat, elkeseredettségüket, kilátástalanságukat szóvá tegyék. Nem közönséges letargiáról, hanem a köpecbányai romák miatti feszültségről szóltak. Aztán ki a helyszínre, további beszélgetések, csak úgy özönlenek a problémák. Csupán érdeklődni kellett, 1998 nyarán tehát. Köpecbányán most elszabadultak az indulatok, a szociális feszültség miatt a helyzet robbanásveszélyes. Villant már néhány vasvilla.

Azt vélni, hogy e társadalmilag nehezen kezelhető, gyulladásos gócpontról nem tudtak a mindörökké terveket, elképzeléseket és ritkán konkrét megoldásokat futószalagon gyártó illetékeseink, dőreség. Tudták, igen pontosan, hogy mitől döglik a légy a jobb sorsra érdemes, egykor a bányászvidék központjának számító, kis lélekszámú településen. Ahol mintegy félszáz nehezen kezelhető roma minden jel szerint megkeseríti a hozzávetőleg kétszáz fős, többnyire öregedő lakosság életét.

Ismerte ezt a közigazgatásilag a településért felelős baróti önkormányzat, a köpecbányai születésű tanácselnök, a kormányhivatal, a csendőr, a rendőr, a tűzoltó, a pap, az iskolaigazgató és a köpeci sarki kocsmáros. Majd csak lesz valahogy, gondolták cselekvésre hivatott embereink, s alkalomadtán arról elmélkedtek, mit miért nem lehet megtenni, távolba vesző elképzelések tétova szálait szőtték, illetve elmondták, hogy Köpecbányán még mindig nem annyira rossz a helyzet, mint például Felsőrákoson... Eltelt tehát egy évtized, eközben garmadával írták ki a cigányok életminőségét érintő pályázatokat, a szociális munkához szép számmal vannak szakembereink, valamit csak meg lehetett volna próbálni. Talán. Hogy ne várjunk addig, amíg köpecbányai felebarátaink esetleg lángba borítják egymás házait. Ehelyett mi történt? Maradt a szemét, szőnyeg alá seperve. Ráérősen. Székelyesen. Majd csak lesz valahogy.

Merész álmok és kis lépések földje. Ez a hazánk.