1973 nyara. Lemhényben, sógorom, doktor Bányai Árpád tízezres könyvtárában egy, a Berecki-hegységet, Bodoki- és Baróti-hegységet leíró könyvben, az Erdélyi Kárpát Egyesület százéves, idő rágta térképét nézegetve elhatározzuk, hogy Felsőlemhényből, azaz Velencéből indulva, az Asztagkő, Marhafej, Nagy Sándor-tető érintésével a Veresvízen keresztül egészen Kászonig megyünk, majd onnan a Nagy-Hagymás irányába, s az Egyeskő megmászása után napokkal később Marosfőn várjuk be Marosvásárhelyről induló barátainkat. Négyen vagyunk. Feleségem, Illyés Kinga. Unokahúga, Enikő s Jakabos Ödi, aki fél éve érkezett haza Dardzsilingből, ahol Kőrösi Csoma Sándor sírját tette rendbe.
A kúszónövényzettől zöld korhadéktemető fölött különös kép fogad: szinte vörös a láthatár. Megbabonázva nézzük a katicabogarak felhő méretű rajzását, aztán Ödi megoldja a rejtélyt. A cseperedő fenyőcsemetéken, de az irtásszéli évszázados fenyő-tanúfákon is csillog a mézharmat, s a katicabogarak bizonyára hírt kaptak arról, hogy terített levéltetű-asztal várja őket. Ők vannak többen, de nem ők a veszélyesek. Nem látni méhészt a környéken, de mintha rajzás lenne, milliónyi méhecske zümmög, gyűjti a mézharmatot, a levéltetvek váladékát, s ez a fékezhetetlen kettős rovarinvázió olyan hangos, mintha a közelben egy éppen leszállni készülő repülő körözne.
Egyórányi mászás után elérjük az erdőt, Ödi, aki elöl halad, szándékosan lassít, hogy utolérjem. Mutatóujját ajkára szorítva figyelmeztet, hogy csendet, ne ijesszük meg a lányokat. Nem messze az úttól anyamedve eszeget, a bocsok köveket emelgetnek, s jól látni, hogy kiszedik a nedves mélyedésből a lárvákat, férgeket.
Be a sűrűbe. Estig el kell érnünk azt az esztenát, ahol sógorom egyik hálás esztelneki betege a gazda, s ahol a nagy testű kutyák testőrsége mellett nyugodtan fölverhetjük majd éjszakára a sátrakat. Tisztások és irdatlan rengetegek váltogatják egymást, annyi a gomba, hogy a végén már csak a szemünkkel válogatunk. Ödi, aki foglalkozását tekintve vasúti forgalmista, úgy megy elöl, mint egy szerelvényt vontató gőzmozdony. Időnként neveket mond, s ha nem tudnám, hogy a Marhafej-tetőn keresztül jöttünk, azt gondolnám, hogy ő találja ki a különös dűlőneveket: – A Pálé után, a Boriskásénál letérünk a Harmatos felé – szól. Utólag el kell hinnem, hogy az egyik hegyoldal neve a Pálé, s hogy létezik Odvas-bükk nevű patakvölgy.
Már utolér a szürkület, amikor hatalmas testű kutyák vesznek körül. Nem támadnak, csak éppen nem engedik, hogy továbbmenjünk, szabályosan terelnek a juhászok felé. Átadjuk a gyógyszert, amit a sógorom küldött, s amíg mi ketten a sátorveréssel foglalkozunk, a lányok tenyérnyi helyről annyi rókagombát szednek, amennyit életemben soha sem láttam együtt.
És a döbbenet: a természetben élő juhászok nem akarják elhinni, hogy ehető a gomba, s gyanakodva nézik, hogy a hagymával, füstölt szalonnával, tőlük kapott túróval összerotyogatott, frissen főtt puliszkával mártogatott vacsoránktól nem halunk meg ott rögtön a tábortűz mellett. Aztán a merészebbik szed magának, s mert ízlik a meleg étel, türelmesen hallgatja Kinga magyarázatát, hogy ezt a gombát szárítani is lehet, tokányalapanyagként üvegbe eltenni télire, mint valami befőttet…
A fáradtság és a friss hegyi levegő megtenné a hatását, aludnánk is, de felriasztanak a kutyák, a rikoltozó juhászok, s reggel tudjuk meg, nem medve, nem is farkas, még csak nem is bárányhúsra éhes hiúz kerülgette a karámot. A fű nélküli kopaszon, az odébb költöztetett juhkosár helyén a nyomokat vizsgálják az emberek. – Kétlábú volt – mondják, s arra gyanakszanak, hogy akit tavaly kényszerűségből alkalmaztak, mert nem akadt szabad ember a környéken, az jöhetett vissza, mert ugatták ugyan a kutyák, de nyoma sincs véres támadásnak.
– Ismerhették a szagát, azért nem ölték meg éjszaka – magyarázza az öreg. Aztán megnyugtat, hogy hát „igaz, ami igaz, ölnének is ezek, de kell tudni, mit csináljon az ember”. S hozzáteszi, hogy a Veresvízig nincs több esztena. – De a kászoni részeken, ha kutyák támadnának, üljenek le a földre, várják meg, ameddig valamelyik juhászbojtár fel nem szabadítja magukat – mert csak akkor támadnak, ha azt látják, hogy egyenest a nyáj felé mennénk...
Reggeli, aztán indulás. A távolban, mintha lőttek volna, de az is lehet, hogy cserdítő ostorral pattogtat valaki. Alig távolodunk kilométernyit az éjjeli szállástól, az út mellett egy szarvas levágott szőrös lábai. Még meg sem száradt a sár a patáin, odébb a kiontott belek, a levágott fej, de annyira friss, hogy még nem dongják a legyek, szaga sincs, a vére sem barnult be. A lányok megállnak sajnálkozni, alig bírjuk elrángatni őket, mert az orvvadász a közelben lehet, s ha meglátnánk, nem tétovázna ölni...
Szinte menekülünk. Sokáig csak az erdő, aztán mintha újra hajnalodna, világosodik, s megpillantjuk az őserdő szélén tátongó hatalmas nyílást. Olyan, mint a Szent Anna-tó ikerkrátere, a Mohos. Tőzegláp jellegzetes szagától terhes a levegő. Korhadó avarra hasonlít, de társul hozzá az állott, poshadt víz fanyar bűze, s mindent betölt a tőzeg gőzölgő erjedése. A láp szélén, közvetlenül a pártaként fölmagasodó fák alatt olyan út vezet valahova, mintha tegnap seperték volna fel. Homokkal felszórt, látszik, hogy épített, gondozott út, s csodálkozunk, hogy a pásztorok erről mit sem tudtak.
Jobbra nézünk és balra, aztán, mint akiknek minden mindegy, elindulunk valahová, úgy tűnik, így is, úgy is meg kell kerülnünk ezt a hatalmas vizenyős területet... Mintha körbe mennénk. Az út nem romlik, széles, nincsenek gödrök, forgalomnak nyoma sem rajta, s megállunk egy épített vízáteresznél. Embernyi átmérőjű betoncső az út alatt, s szinte csak surrogva, mint a forrázó víz, vörös lé folyik a láp felé. Sebes sodrású, de nem locsog, nem csobog a hídhoz csapódva sem, akár a kopasztóvíz, néma, mintha a benne oldott anyagok telítettsége miatt lenne ilyen.
Talán tószemek tarkíthatják a lápot, mert göcsörtös fákat, sásszigeteket látni, aztán a távolban feltűnik a piros-cserepes háztető. Tanakodunk, menjünk-e arra, ki tudja, kik lehetnek ott, aztán félelmünkön úrrá lesz a kíváncsiság, s elindulunk. Az út közepén talpán álló fél pár gumicsizma, mellette egy félig faragott bot. Nemrég cifrázhatták, még egészen frissnek tűnnek a forgácsok. Halihózva közelítünk, elkerülve, hogy váratlanul bukkanjunk fel, aztán egy éles kanyar után megpillantjuk a házat. Valójában csak egy háztetőt. Az oldalfalait szétverték, kupacban áll a törmelék körülötte, s a tetőt az a négy fehérre meszelt fal tartja, amely érintetlen tisztaságával valami tragédia levegőjét árasztja magából. Az egyik teljesen ép falon Ceaușescu-kép. Négy szoba, ajtók nélkül, mintha négy különálló lakás, iroda lett volna nem is olyan régen. Elindulunk, hogy körbejárjuk, s akkor a döbbenettől elakad mindannyiunk lélegzete. A takarásból felbukkan egy vasúti pálya maradványa. Égbe mered, a háztető magasságáig ágaskodik a töltéséről feltépett, megcsavart, a talpfákhoz mégis rögzítve maradt sínpár, s nem messze egy oldalára billent csille. Az út csak eddig tartott. Szabályos hurokkal megkerüli a házat, aztán visszatér önmagába. Nincs szemét, nincs semmi olyasmi, ami emberi ittlétre utalna. A hajdani lét csontváza, mintha a történelem titkos példázatot akart volna állítani elénk.
Visszaindulunk. Arra, ahonnan jöttünk. Talán órákig megyünk. Aztán sóderdomb magasodik előttünk, itt az út vége. Erre sem vezet sehova. Kinga visszanéz, aztán Szilágyi Domokos versé­ből idéz: „Út-e az út, mely nincsen...”