Most újra eljött a haragoszöld és barackillatú nyár, s – boldog keresztelők meg lelkünkből görcsös marokkal darabokat kegyetlenül kitépő temetések után – egybefog ismét minden nemes szándékot, tisztes akarást. Megtartani magunknak ezt a Kálváriadombról oly félelmetesen szépnek látszó falut, által a ’48-as szabadságharc éppen itt megvívott utolsó győztes csatáján, el a történelem számunkra mindig csak veszteséget hozó sok-sok békeszerződéséig, a tízéves Balkán-háború alatt megkezdett és ma már nagy lendülettel folyó betelepítésekig…
A temetődombról szeretem nézni a völgyet. Ahonnan csak az marad meg a szemnek, ami szép. Szemlélem ragyogó reggeleken és vöröslő estéken. Alig jár erre valaki, s aki jön, azt is eljegyezte magának a magány. Nem kell szólni hozzá, ha sír; ha a hideg kövekre borulva zokog rázkódó háttal! Hagyni kell, van neki miért! Felmérhetetlen lehet az ő vesztesége.
És aztán azt sem könnyű megértenünk, ki is veszítette el a másikat: vajon az, aki itt maradt a gondok peremén, vagy aki elment boldogabb mennybéli tájakra?
Lent, a girbegörbe utcákon kimért a köszönés, takaréklángon tartott a szó. Izzanak a belső indulatok, amelyekről eldönteni sem lehet, hogy egymásba szerelmesedők vajon, vagy egymást üldözők. Ebben a háborús évtized nyomasztotta, vég nélküli időben és a csodálatos völgykatlanba szorított térben furcsa módon kiegyenlítődik szeretet és gyűlölet. Segítőkészség és irigység-féltékenység… Másfél évszázada sem férnek össze az emberek, csak kiismerték egymást. Ennek a falunak nem kellettek a kiválóak, a nagy képességűek, a tehetségesek… A legkülönbeket távozni hagyták vagy elűzték távoli vidékek felé, mintha féltek volna tőlük. Pestig, Belgrádig, Újvidékig, Szabadkáig, de akár Ausztráliáig vagy Nyugat-Európa valamely államáig is… Utánuk tekintettek, s megnyugodva látták ködbe vészni a fekete bárányt. Maguk pedig gúnári gőggel uralták a középszer terepét jelentő örök semmit. A pusztulást és a földhözragadt szegénységet. Ha megkérdené tőlük a költő, „nekünk (tényleg) Mohács kell?”, talán rábólintanának.
De hát mégsem ez Kishegyes! Nem az útnak indító, a magától eltaszító... Ez talán csak egy múló pillanata, benne a történelem egy résében. Sok-sok írója tanúsítja, hogy éppen ellenkezőleg: a hazaváró. Az állandóság is, az egyetlen biztos pont Dél-Afrikától – Amerikán át – Német- és Magyarországig. S így már szeretni lehet. Nyaralni, valamit létrehozni benne, csak azokkal törődve, akik érdemesek a szeretetre. Legyenek akár nincstelenek, öregek vagy betegek!… Vagy legyenek tehetséges, de szegény sorsú gyerekek, fiatalok! Amilyenek egykor magunk is voltunk…
Nem ismeri a falut az, aki még nem látta élni a temetőket csendes délutánokon, amikor fonnyadt, eres kezek matatnak az avarral belepett hantokon. Csak egy lépést kell még tenni visszafelé, hogy a súlyos szürke kövek megmozduljanak, és feltámadjanak az ősök – mondákban, mesékben, babonákban… Egy törékeny, bájos kisleány valamely irodalmi esten versemet lenyűgöző egyszerűséggel és kristálytiszta magyarsággal szavalva győzött meg róla, mennyire érdemes kishegyesinek lenni, és hogy ezt a pozíciót sohasem szabad feladni.
Már hátitáskás gyermekkorunkban – az iskolából mindennap a Kálvária zöld pázsitjára sietve – pontosan éreztük a különbséget a falusi és városi temetők között. Az elsőkben forrón sütött a nap, haragoszöld fű nőtt, és az ember kiválóan érezhette magát. Az elmúlás városi kertjeinek hangulata ezzel szemben mindig nyomasztott. A rokonok – hosszú, fekete szoknyás nagynénik – oda is gyakran magukkal vittek bennünket. Sötét árnyékban bolyongtunk, méltóságteljes és egyben félelmetes márványkövek között. Otthon jó érzéssel állapítottam meg: nálunk nincs árnyék, és sokkal kisebbek a kövek. Egyformán aprók és szürkék voltak, mint ahogy szinte mind hasonlítottunk egymásra mi, faluszéli gyerekek, sőt, az apáink, nagyapáink is. Egy-egy vasárnap délutánon, ha ritkán vendégek érkeztek hozzánk vidékről, apai nagyapám – egy tanyasi paraszttanító rejtett ambíciói éltek mindig benne – a savanyú vörösbor után megtörölte bajuszát, aztán megszólalt: – No, akkó tán gyerünk ki egy fordulóra a temetőbe!
Mi előrelovagoltunk a bokáig érő meleg porban, aztán hogy kint beértek bennünket a felnőttek, megálltunk a széthasadt domb peremén, és lenéztünk a kis szürke házacskákra, amelyek közül csak a templom tornya emelkedett ki egy fejjel. Úgy uralta a völgyet, mint hegy tetejét a kápolna, amelyet valamikor, a régi világban épített a környék – lelki békéjét kereső – leggazdagabb földesura. Aztán a képen jól kivehető volt a főutca, a többinél magasabb házaival. Szoros rokonságot tartott a márványsírokkal, amelyek a bejárati kaputól a kápolnáig húzódtak.
Míg nagyapám a pipája szárával mutogatta a látnivalókat, a rokonok álmélkodtak. Mi közben a temetőárokban verődtünk össze, ágakat vagdostunk le a sűrű bodzabokrokról, és kedvünkre vertük velük egymást. Általában indiáncsatákat vívtunk. Cooper-könyveket olvastunk akkoriban.
Meglazultak a házi törvények is. Az ebédek események nélkül zajlottak. Korábban, ha nagyanyám a megszokottnál melegebben tálalta fel a levest, azt semmiféle védőszent az udvar közepére való repüléstől meg nem mentette. Még csak zsörtölődés sem volt. „Jöhet a másik!” – mondta hangját tompítva a pedagógiai hajlamú kis, töpörödött Csordás nagyapó.
Repülő tányérok és fazekak kavalkádjából mégiscsak az emberi szó maradt meg, a mieink hangja, mint egy CD-lemezen anyám egyórás meséje az életéről, az életünkről, amelyet két, hozzám Újvidékről kijövő rádióriporter vett terven kívül magnetofonszalagra, és adott is műsorba sokkal előbb, mint a velem készített interjút. Apám hangja is felvisszhangzik az idő távolából, amint kertünk százéves körtefája alatt a harsogóan zöld füvet unokái nyuszikáinak kaszálva erős basszusán bekiált nekem a szülői ház teraszára, ahol írógépemet püfölöm: „Kisfiam…!”
A körtefa alatt leltük meg apró gyermekként mindig a húsvétinyuszi-ajándékokat. A mézédes gyümölcsöt termő fát egykor még az első világháborúból betegen hazatántorgó, de a régi fényképeken szálfaegyenesen álló, kackiásra pödört bajszú, híre szerint pedig a fehérnépet soha meg nem vető Deák Mihály nagyapám ültette. Húsvéttájt annyi a virág rajta, hogy fehérségével gyémánttá változtatja a lemenő napot. Ugyanaz a nap: ünnepe tavasznak és falunak. Ugyanaz a szellő: kibont rügyeket és lobogtat lángot. Ugyanaz az otthon: anyáink és apáink arcmásával a párnán, mint Jézuséval a bibliai törülközőn. Lehet minden és semmi.
Elődeink tudták, mikor is kellett Békésszentandrásról e völgybe jönniük, érkezniük. Rögtön munkához láttak. Az idő pedig sohasem hagyta őket cserben. Talán egyszer majd mi is megtanulunk hűek lenni hozzá.