Mindenhol és mindenkinek a tanévkezdés elégtétel és feladatvállalás. Zsongani kezdenek az iskolák, benépesülnek a tanintézetek felé vezető utcák, s mintha tavasz lenne, úgy telik meg a levegő csodaváró illatokkal. Mintha a természet törvényei szerint mozdulnának fiatalok és korosak, de ők hazaszállnak, mint a vándormadarak, mintha az iskola lenne a megálmodott otthon, ahol a jövő épül, a remények izmosodnak, a szellemek acélosodnak, s ostromolják, egyre ostromolják a tudás várát.
Ilyenkor, tanév elején általában kisimulnak az arcok, megszűnnek a kételyek, s marad a nagy bizonyosság: az iskola az egyetlen hely, ahol a holnapot el lehet képzelni, és ahol az utakat a tudás felé biztosan lehet építeni. Mindig arra gondolunk, hogy annak az útnak elfogynia nem szabad, mint történik az a Kányádi-versben, s aki arra vállalkozik, hogy harcba szálljon a szebbért, a tökéletesért, a megalkuvás, a közömbösség, a rosszindulat ellen, annak orra bukva is előre kell haladnia az avaron, amint azt Farkas Árpád a költészet csodálatos nyelvén megfogalmazta.
Innen, Sepsiszentgyörgyről, a balladás Háromszék székhelyéről, az unitárius templomban tartott összerdélyi magyar tanévkezdés alkalmából üzenjük az otthon maradottaknak, a tanévkezdésre készülő kollégáinknak, hogy a szép Erdélyországunk minden szögletéből érkezett résztvevőket, mint egyébként egész pedagógus társadalmunkat a lehető legnemesebb cél vezérli: a gyerekek, a diákok felkészítése az örömet adó munkára, a világot és közvetlen környezetünket foglalkoztató események, jelenségek megismertetése, igaz emberekké nevelése. Sok nehézséggel kell szembenéznie minden pedagógusnak, de senki ne feledje: amit mi cselekszünk, azt nem tudja más megtenni. Nevelni és oktatni – így, a kettő együtt olyan feladat, amelyet sem megérteni, sem megoldani a pedagógusokon kívül senki nem tud. Rajtunk is múlik, hogy ezt elfogadtassuk azokkal, akiknek kezében van a döntés joga, akik a tegnap még tanítványaink voltak, de mára sok mindent elfelejtettek.
Nekünk, pedagógusoknak nemcsak választanunk, de vállalnunk is kell a hivatást. Ha megértik, ha nem, mi vagyunk éltetői a jelennek s hordozói a jövendőnek. A gyémántot mi csiszoljuk értékes ékszerré, az általunk nevelt, okított nemzedékek a mindenkori alapját képezik a haladásnak, a bátorságnak, a segítségnyújtásnak, de a számonkérésnek is. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége éppen ezért törekszik arra, hogy a pedagógusokat segítse, felkészítse őket az új kihívások elfogadására, megértésére, hogy a maguk rendjén mindezt értékesítsék a diákjaikkal végzett tevékenységekben.
Üzenjük a szülőknek, hogy feltétel nélkül bízzanak bennünk. Közös célunk a gyerekek javát szolgálja. Higgyenek nekünk, hogy minden esetben a tanulók érdekeit követjük, még akkor is, ha bizonyos kérdésekben más-más véleményen vagyunk.
Üzenjük a diákoknak, hogy csakis közösen, de betartva az évszázadok során kialakult kapcsolatrendszert, tudunk érvényt szerezni a tudásközpontú iskola követelményeinek.
És végezetül üzenjük a pedagógusoknak Roth Márta bölcs szavaival: „Indulj hát, s hívd magaddal a gyerekeket, hogy kezükbe tehesd a szeretetet…”
Az RMPSZ országos elnöksége
