De nem is ezért citálom ide, már a címbe Tamási mosolyát, hanem egészen más egyébért. Itt van ez a szív formájú régió a  nagy testű hal formájú román térképen, Románia területén, a román tengerben ez szív formájú sziget, ami a Székelyföld. És ennek a szív formájú földrajzi entitásnak, területnek a sok kisebb-nagyobb író, költő, alkotó művésze mellett van egy – azt hiszem – nagyon nagy írója, ha úgy tetszik: költő-írója: Tamási Áron. És szándékosan nem azt mondom, hogy volt, hanem azt, hogy van, nemcsak a múltban, hanem a jelenben is, mert semmit nem kopott-vásott az a varázslatos fény, pompa, ami csak és csakis az övé, mindmáig.
Tamási Áronnak pedig azon túl, hogy a nagy magyar irodalom része, alkotója bárhol a nagyvilágban, állandó jelzője az, hogy székely. Valahogy amikor Tamási neve – mondom: bárhol is – elhangzik, szinte epitheton ornansként ott van, mint valami nagyon erős aura a neve, az életműve körül, még ha ki se mondjuk, akkor is, hogy székely. Székely író. Talán nincs is ennyire nagy székely írója ennek a népnek, a klasszikusaink között, mint Tamási Áron. Valahogy úgy vagyunk vele, elnézést kérek a túlontúl földön járó hasonlatért –, mint amikor az üzletekben a mindenféle székely/góbé termékek között az igazi székely ízt keressük, azt, amit otthon szüleink, nagyszüleink, az ő szüleik készítettek, fogyasztottak. És hiába kóstoljuk végig a ki tudja hány, mutatósabbnál mutatósabb, cégéresebbnél cégéresebb portékát, mert valahogy nem leljük ezek között azt a régi, igazi, autentikus ízt. És akkor hazamegyünk egy otthoni disznótorra, és belekóstolva az ott készült termékekbe, felcsillan a szemünk, hogy na, ez az, ezt kerestük, ez az igazi, ez a miénk, a semmivel, semmi mással össze nem téveszthető gyermekkori, hazai, otthoni, igazi székely íz.
Úgy tudott ő egyetemes lenni, hogy ez az egyetemesség csak erősítette, még inkább megerősítette az ő székely író mivoltát. És nem sírós-vigadósan, bár sírnak is, vigadnak is nála, és nem harisnyás-vitézkötésesen, bár ez a természetes, mindennapi viselet nála, hanem eredendően, nagyon hitelesen, ha kell: megszenvedett őszinteséggel, hitelességgel. Mint ahogy a történetei, az írásai ide gyökereztek, ugyanúgy itt futottak mélybe az ő személyes gyökerei, és vetette a szél bármerre a nagyvilágban, ezek a gyökerek soha ki nem vesztek, hanem újra és újra, körforgásszerűen újra és újra kihajtottak, kirügyeztek, leveleztek, és hozták meg újra és újra a termésüket.
És ahogy Leonardo da Vinci alkotásához, a Mona Lisához – szinte állandó jelölőként – odatapad az a bizonyos mosoly, ami „mintegy sűríti, címerként felidézi e munkásságot”, magát az alkotót, ugyanígy ugratja mintegy emblematikusan szemünk elé Tamási egész életművét egy szállóigévé lett citátum, idézet az Ábel-trilógiából (1932–1934), ami az „egész Tamási-életművet summázón összegzi, stigmatizálja, sőt sajátszerűen helyettesíti” (Tarján Tamás), az „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ha csak ennyi maradt volna meg az egész írásművészetéből, amit nyilván úton-útfélen idéznek-mondanak, csak ez a mondat ívelne át az évszázadokon, már akkor is nagy író volna. Mert él, mert tovább él az emberek emlékezetében az óvodától az egyetemig, az ifjúkortól a késő öregkorig.
És ha most arra gondolunk, hogy azokon a helyeken járok én most, ötven évvel a halála után, a „szőke Nyikó” partján, ha csak arra, hogy itt, ezen a környéken, ebben a faluban, ezeken az utakon, ösvényeken, csapásokon maga a gyermek vagy a felnőtt Tamási is járt, már csak ezt nagyon nagy megtiszteltetésnek érezhetjük mi, kései utódok, írók, költők. És azt hiszem, hogy annak érezheti mindenki, a szülőfalu mai és mindenkori lakói, de mindenki, aki ezeken a helyeken megfordul. Mert azon túl, hogy óriási írót adott ez a vidék az egyetemes irodalomnak, azt is példázza az ő sorsa, hogy a mélyből, az egyszerű falusi létből is el lehet jutni bárkinek, akiben tehetség, kitartás, szorgalom van, akár a legmagasabb csúcsokig is.
Tamási Áron mosolya pedig, ez a fájdalmas-reménykedő-huncut-szomorkás mosoly az otthonkereső lélek mosolya. A virágos tornácok, az utcák játékos labirintjából, sok tréfa, mókázó asszonyok vidékéről, az agyafúrtság, a góbéság világából elszármazott, magasra jutott, de valahol belül állandóan ezt az otthont kereső embernek, írónak a mosolya. A teremtett világot, madarakat, fákat, virágokat, csillagokat, az útra bocsátó közösséget dicsérőnek, magasztalónak a mosolya. A lélek szabad szárnyalásáé. A lélek röptetéséé. A szegénység, az életkedv, az ezekből felszálló ízek mosolya. A gyermekkor, a szülőföld, a hegyek-völgyek, erdőségek mosolya.
És ez a mosoly – számomra legalábbis – azt is jelenti, hogy egy életen által azon vagyunk mindahányan, hogy valahol otthon legyünk a világban. Egy egész emberöltőn által. Egytől egyig. Akinek ez sikerül(het) röpke időre, a rengetegből egynek, az boldog ember. Akinek pedig nem, továbbadja, továbbadhatja ezt a reménykedését az utána jövőnek, a gyermekeinek, utódjainak. Mint ahogy Tamási is tette. Hátha nekik, közülük valakinek, sikerül majd.