Ott van mindjárt az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című regényem (a címét ne is olvassák, ez itt NEM a reklám helye, kizárólag a filológiai pontosság nagyszent indulata munkált szűmben leírván), amelyben a szerző (én húsz év múlva, akkori nevemen Nagy Koppány Tömzsi, hízásnak indult, hajdan erős magyar) az általa cselesen előre megírt interjúkérdésekre válaszol. Az egyik így hangzik: „Mi ez a sok felesleges ön- és olvasógyötrés a szerzői viszonylatok egymásba gabalyításával?” A válasz pedig: „Rendkívül okosan feltett kérdés. Kérem, mint minden perverzió esetében, itt is gyermekkorunk megrázó élményei között kell az okot keresnünk. Hétéves korunkban, amíg mások az udvaron játszottak és így hasizmuk felnőttkorukra kellően keménnyé vált, mi az ágyon heverészve Tamási Áron nagyszerű könyvét, az Ábelt olvastuk. Mármost ez az Ábel gyerek egyes szám első személyben meséli el lenyűgöző, eredeti és szeretnivaló stílben a vele megesett történeteket. Ott heverésztünk tehát, vakargattuk a hasunkat, olvastunk, ám a mindmáig visszavágyott idill nem tartott sokáig: hirtelen felugrottunk, földhöz vágtuk a könyvet és kiviharoztunk az édesanyánkhoz, aki éppen magyar nyelv és irodalom dolgozatokat javított, majd késhegyig menő vitát folytattunk vele arról, hogy ha a szerzőt Tamási Áronnak hívják, a regény főhőse viszont az Ábel névre hallgat, akkor miért van egyes szám első személyben az egész?! Vagy Tamási volna Ábel? De akkor miért hívják Tamásinak? Esetleg Ábel azonos Tamásival? De akkor miért nem Áronnak hívják a főhőst? És így tovább, és így tovább, harcoltunk, kiabáltunk, veszekedtünk, zokogtunk. Szegény édesanyánk megpróbálta elmagyarázni, hogy mi a helyzet a fikcióval, a lírai énnel, mi a viszony az elbeszélő, a főszereplő és a szerző között, de velünk nem lehetett bírni. (...) Este bocsánatot kértünk az anyukánktól, majd végigolvastuk az Ábelt, de továbbra sem értettük, mire fel az egyes szám első személy, ha Tamási Áron nem azonos Ábellel. Hát ez a borzasztó sokk (ettől eltekintve kellemesen telő, eseménytelen gyermekkorunk volt) okozza mind a mai napig, hogy ilyen könyveket írunk.”
Vagy: A vendégmunkás dalai című líraipunk-szociográfia (ha van ilyen) műfaji besorolású írásom egyik fejezetének végén Tamási Áron méltán elhíresült (és így azért kicsit már kopott, na jó, önhibáján kívül kopott, tehát inkább: koptatott) mondatát („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) húzom fel egy laza mozdulattal a vendégmunkás lét szövőszékére, hogy a következő székelyharisnyás mondatot szőjem és kontextualizáljam belőle: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne”. (...)
Elképesztő nyelvi erejű író volt Tamási Áron, akinek főleg a novellisztikája olyan fokú koncentrált irodalmi gyönyör, kvint­esszenc szépirodalom-párlat, amilyenhez foghatót keveset látunk, mindenféle irodalmakat körbeolvaskodván. Cinikus, mindenen csak röhögni képes nyolcadikosoknak olvastam fel nemrég a Harmat és vér című írást: a vihogó fészkelődés előbb döbbent csöndbe, majd fülhegyező idegfeszültségbe ment át, és nem volt könnyű – a pedagógia szent tanításai szerint – még kicsöngetés előtt feldolgozni az élményt a lelki feldúltság dimbdomjait elsimítandó.
Nagyon szeretek idézni az ajánlott és emlékezetbe vésett szerzőktől, mert sokkal jobb primér szövegélményben részesülni, még ha csak kóstolóként is, mint szekundér doktrínákat böngészni, de Tamásival kapcsolatban kifejezetten zavarban voltam: melyik legyen a sokezer mondata közül, amely helyet kap itt? Nem is tudtam dönteni, ezért öt (pedig ötven kellett volna, hiszen ötven éve hunyt el!) helyen felütöttem az Összes novelláit, és – csak úgy találomra – a következőket találtam: „És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló” (Lóvér); „Füttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben” (Tüzet vegyenek!); „Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!” (Emésztő virtus); „Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér” (Ecet és vadvirág); „S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben. (…) Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába” (Gyertyaláng a szélben).
És köteteken keresztül, száz meg száz oldalon át tudnám folytatni, mert Tamási Áronnak mindegyik mondatában, még a legegyszerűbbekben is olyan csavar figyel, amit nem lehet megmagyarázni sem a „tájnyelvi jellegzetesség”, sem a „székelygóbé észjárás” szánalmas kísérleteivel: maga a lüktetően öncélú művészet az, mely esetünkben – hála Istennek! – éppen az irodalomban manifesztálódott. 
(Magyar Idők)