Három stációja volt a produkciónak, amelyek közül kettő állandó jelleggel látható volt a színház előcsarnokában: egy sötét befőttesüvegben röpködő tündér és a Hódolat Hitchcocknak nevet viselő minithriller, annak minden szükséges látvány- és hangeffektusával. A befőttesüveg egy fekete dobozban volt elhelyezve, amelybe minden oldalról be lehetett kukucskálni, de csalfa ábránd volt azt remélni, hogy ettől rájöhetünk a rejtély nyitjára: minél közelebbről vizsgáltuk a különös szerkezetet, annál kevésbé volt felfedezhető a trükk, de annál nyilvánvalóbb volt, hogy a tündér bizony ott lebeg az üvegben. A Hitchcock-filmeket idéző jelenet egy tévényi nagyságú, betlehemes színházra emlékeztető dobozban játszódott, amelynek díszleteit gondos aprólékossággal kartonból dolgozták ki: autó, telefonfülke, emeletes ház, óriási fa, kihalt, kísérteties táj. A háttérben a hold, gomolygó felhők és persze a hátborzongató zene, aztán telefoncsengés, de a vonal végén senki sem válaszol...
Ugyanilyen sejtelmes volt az a filmszerű produkció is, amelyet a színház klubjában többször levetítettek, és ahová a jobb rálátás miatt egyszerre csak tucatnyi embert engedtek be az alkotók. Csodálatos, meseszerű utazás volt, amely során csak ámulni lehetett, hogy milyen pontosan szervesülnek a kartondíszletekhez a rájuk vetített képek. A mese elején újra házat, kerítést, utcai lámpákat láttunk, amelyek köré téli hangulatot festett a fény, egy férfi begyújtott a kandallóba, aztán a kezében tartott könyvből tündérpor szállt fel, és berepülve a tűzbe megnyitotta előtte a csodaország kapuját. Beléptünk, és beutaztuk vele a sűrű erdők, tengerek, hatalmas épületek birodalmát, ahol mindenütt nők kísértenek, de hiába találja meg párját az ember, a mi világunkban csepegni kezdenek, majd elolvadnak, semmivé válnak ezek a törékeny teremtések. Lenyűgöző produkció volt, Ben Woods zenéje külön értékelendő. Ahogy a művészek lassan forgatták a lapokat, olyanok voltak, mint a varázslók, akik jól tudják: ha nem őrzik nagy gonddal az illúziót, elillanhat, akár az álom.