A különböző vizuális elemek összefűzésétől különleges képi világot kap a Weöres Sándor verse nyomán készülő, Az éjszaka csodái című előadás, de a színpadi képekben, történésekben alig fedezhetjük fel a vers nyomait, talán inkább csak inspirálta az említett költemény az előadás létrejöttét. Ami valóban közös a két alkotásban, az a szabadság, a képzelet játékos szárnyalása, mindkettő olyan, akár egy különös álom, amely elvarázsolja a befogadót.
Egy férfi energikus táncával kezdődik a produkció, aztán mintegy az előadás részeként megérkezik a művésznő, leül a nézőtéren felállított számítógép elé, és rajzolni kezdi játékos firkáit, amelyek kivetítődnek a színpad közepén álló hatalmas vászonfelületre, kapcsolatba lép­ve a szereplővel. Apró fekete tintavonások egy fehér felületen, amelyekből egyszer csak kirajzolódik egy meztelen nő alakja, és élni, mozogni kezd, aztán tovább burjánzik, gazdagodik, színesedik a rajz, egyre varázslatosabb, látomásosabb lesz, és a vizualitás egyre több csodája kápráztatja el az érzékeinket: házak, téglafalak, különös színes alakok, maszkok, repülő tárgyak, hatalmas száj, kecsesen tornászó elefánt, végtelen terek áramlása, hajszál­erek sűrű labirintusa és a mögöttük bujkáló meztelenség.
A színpadon egy nő és egy férfi, mozdulataikban ott feszül, csapong a világot fenntartó erő, előttük, mögöttük, körülöttük pedig megannyi színes csoda, amely van és nincs, de mozgatja őket, eltiporja és felemeli őket, összekapcsolja és elválasztja őket egymástól, behálózza és beolvasztja a világ vérkeringé­sébe. Pontosan, de egyben lazán és játékosan felépített, kivitelezett művészet, amely a kép és mozgás egymáshoz való kapcsolódásának több szintjét bejárja, fények-árnyékok, káosz és végtelen üresség, amelyben nevetségesen értelmetlenül szaporázzuk lépteinket, közeledünk távolodunk egymástól. És a szempár, amely figyel és mindent lát...