Református HírnökLegyen világosság /Ravasz László/

Két dolgot látok ebben: ez a legnagyobb ajándék, és ez a legnagyobb feladat.
Ha a reformációt ebben a mondatban sűrítem össze: és monda Isten: legyen világosság, és lőn világosság, akkor ezzel azt mondom, hogy Isten újra megmutatta magát nekünk mint kegyelem. Elfelejtkezett a világ mindarról, amit Isten mondott magáról nekünk. Elfelejtkeztek róla, hogy Ő az örök szeretet, ki előbb szeretett minket, ki úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Elfelejtkezett arról, hogy Ő csupa kegyelem, irgalmának határa nincs, önmagáért és neve dicsőségéért könyörül bűnös gyermekein. Elfelejtették róla azt, hogy ezt a titkot Ő nem bízta emberi kezekre, hanem evangéliumában mindig hirdette. Nem lehet az, hogy ember ebből a kegyelemből valakit kizárjon, de az sem lehet, hogy ember ezt erőszakkal, érdemmel, joggal vagy cselvetéssel kikényszerítse. Ez a kegyelem ingyen való és közvetlen, a Szentháromság egy örök Isten és a halhatatlan lélek viszonya, amelybe semmiféle emberi hatalom bele nem szólhat.
A reformációban nemcsak az volt csudálatos, hogy újra megjelent a fény, hanem az is, hogy felnyíltak a régi lecsukott szemek, és meglátták ezt a világosságot. Hiszen a fény azelőtt is megvolt a világban, de nem volt szem, amelyik lássa. A reformáció tehát a szemeknek a megnyílása. Ez a szó, legyen világosság, ha valakihez intézzük, azt jelenti, jer és láss. Ebben a vonatkozásban is egészen csodálatos isteni tünemény volt a reformáció. Megtörtént máról holnapra, hogy nem egy, nem két, nem száz és nem ezer ember, hanem millió és millió egyszerű lélek, nem tudósok, teológusok, műveltek, fejedelmek, hanem szegény, egyszerű, nyomorult emberek, országonként és nemzetenként megláttak olyan dolgokat, amilyenekről eddig fogalmuk sem volt. Meglátták azt, hogy mily nagy a bűnük és a nyomorúságuk. Meglátták azt, hogy milyen gazdag, felajánlkozó, közelvaló az Istennek a kegyelme. Meglátták, hogy Isten a Szentírásban gyertyát gyújtott, azt gyertyatartóba tette, s orcánk elé hozta, de mi eddig észre sem vettük. Meglátták azt, hogy Isten az Ő igéjében, a maga teljes tekintélyével világosan megmondja nekünk, hogy mit kell hinnünk és cselekednünk, s hogy a mi üdvösségünkre való drága ígéretét naponként hirdeti, s untalan elpecsételi az ő sákramentumában. Egyszerre meglátták azt, hogy nem a szertartás ment meg engem, nem a papok segítsége üdvözít engem, nem függök lelkemben semmiféle földi hatalomtól, földi tekintélytől, hanem közvetlenül a Szentháromság egy örök igaz Istennel társalgok, aki nekem Teremtőm, aki nekem Megváltóm, aki a jóra vezérlő és vigasztaló Szentlélek Isten. Meglátták azt, hogy egyedül Őt illeti minden dicséret és dicsőség, Ő az egyetlen király, akinek engedelmeskedni tartozunk. Ezt a látást ebbe a tételbe foglalták össze, egy idézetbe Páltól: hit által igazulunk meg ingyen, Istennek kegyelméből.
Ma már alig tudjuk elképzelni azt az időt, amikor mindez ismeretlen lehetett a lelkek előtt. Hiszen azt se tudnók elképzelni, milyen lehet egy olyan világ, amelyikben nem sugárzik a nap.

Ravasz László püspök (1882–1975) a magyar református egyház két világháború közötti korszakának meghatározó alakja. Székely református családban született, ahol a hit és az egyházi pálya vér szerint öröklődött apáról fiúra. Elemi iskoláját Bánffyhunyadon, középiskolai tanulmányait a székely­udvarhelyi református gimnáziumban végezte. A középiskola után a kolozsvári teológiára és bölcsészkarra jelentkezett, de tanult még Berlinben és Sárospatakon, majd az impériumváltásig professzorként tanított a Kolozsvári Teológiai Akadémián. 1921-től a budapesti Kálvin téri gyülekezet lelkésze és a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke. Akadémiai tagsága mellett számos magyarországi és külföldi egyetem avatta díszdoktorává, rengeteg kitüntetésben részesült, még visszavonulása és politikai besározása után is óriási tekintéllyel rendelkezett. 1948. április 30-án, Rákosi nyomására, minden tisztségéről lemondott, 1953-ban lelkészként is nyugdíjba vonult, és Leányfalura vonult vissza. 1956. október 31-én azonban néhány fiatal lelkész érte ment, és visszavitték Budapestre. Az összegyűlt lelkészek az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. A forradalom leverése után ismét leányfalusi magányába vonult, ahol 1975-ben hunyt el.