Csonkig éghetnek a vaskos ünnepi gyertyák, amelyek közül a megszenteltek torokgyíkot űznek és más bajoktól védenek, ám, ha mindenszentek vagy halottak napján gyújtottuk meg őket, akkor ott pislognak örökre a keresztek tövében, rávilágítva egy-egy kedves arcra, amely már csak ilyenkor tekint ránk bepárásodó szemmel és legszebb álmainkban, ahol minden lehetséges, és nincsenek határok égi és földi birodalmak között.
Járunk sírtól sírig együtt a mieinkkel vagy magányosan, már amilyen sorsot az élet ránk kirótt, ám körülöttünk így is, úgy is ott az emlékezők részvétteljes közössége, amely osztozik velünk fájdalmunkban. Egyazon ügyben lettünk valamennyien áldozatok; egyazon küzdelemnek vesztesei. Odahajolunk a keresztek fölé: mulandóságra ítélt halandók – életre született emberek.
Benépesülnek a november eleji temetők, s bennük órákra jókká és együttérzőkké válnak a rosszak és a közömbösök is, hiszen a végső beteljesüléssel szembe nem fordulhatnak; és a halottaknak ártani nem lehet.
Ott, az utolsó lépés előtti nyugodt elrévedésünkben talán az őszinte önvizsgálatra is sort kerítünk – kik és mik vagyunk valójában, mit tettünk meg azokért, akikhez tartozunk, és mertünk-e kiállni a védtelen magányosok mellett, amikor bántalmazták őket?
Fenségesek a halottak napi temetők: bennük átváltozik az ember, s nem érez gyűlöletet, hanem csak végtelen nagy szeretetet. Teljes lényével az örökre eltávozottak felé fordul, s keresi alakjukat a ragyogó sírkertre boruló homályban. Bölcs tanítóink a keresztek lehetnek, gyertyafény fölé magasodva. Szótlanságuk értelme a szelíd intelem: életre született az ember, s nem arra, hogy megfeszítsék.
Szülessenek bármilyen boldog földi birodalmak, kicsinyek vagy nagyságukban és pompájukban a mennyországgal vetekedők, utaink belőlük is a gyertyafényes temetőkbe vezetnek, ahol időleges és időtlen világok találkoznak össze.
CSORDÁS MIHÁLY