Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A kézdivásárhelyi Kiss Ernő visszaemlékezéseiAmerikai és angol hadifogságban

2016. november 8., kedd, Emlékezet

A második világháború táborait megjártak között  általános volt a megállapítás, hogy nyugaton jobban éltek a hadifoglyok, míg keleten, a szovjet lágerekben temérdek szenvedés jutott osztályrészükül. Ez részben igaz is volt, de nyugaton sem fogadták a magyarokat gőzölgő gulyáslevessel vagy fehér paplanos ággyal. Szállásuk és étkeztetésük gyakorta gyatra, és számos helyen a bánásmód sem volt különb. Ez többnyire, akárcsak keleten, az adott táborparancsnokok kedvétől, mentalitásától függött. A nyugati táborok legfontosabb előnye a szovjetunióbeli lágerekkel szemben az volt, hogy a foglyok sokkal hamarabb, már 1946 tavaszán hazatérhettek. A második világháború végén mintegy 300–350 ezer magyar katona, levente és civil hadimunkás került a nyugati szövetségesek fogságába. Ma már egyre kevesebben élnek azok közül, akik tudnak mesélni arról, hogy milyenek voltak a táborviszonyok Németország és Ausztria megszállási övezeteiben, Belgiumban és Franciaországban. A kevés túlélők egyike volt a kézdivásárhelyi Kiss Ernő, aki ez év július 7-én hunyt el életének 94. évében. Alább az ő visszaemlékezéseit közöljük.

  • A szerző felvétele
    A szerző felvétele

Hogyan lettem műépítész
– 1922. október 16-án születtem Kommandón. Édesapám is ott született, Gyulán, az első fűrésztelepen, hat és fél kilométerre Kommandótól. Nagyapám került oda lakatosként, majd mozdonyvezető lett, miként édesapám is, no meg művezető. Annak idején 15–18 mozdony is volt vasúti kocsikkal együtt, egy nagy fenntartó műhely létezett Kommandón. A kézdivásárhelyi vegyes gimnáziumban végzett tanulmányaim után Temesvárra felvételiztem 1938-ban a fémipari főiskolára, a vizsgám sikerült is, de hely nélkül. Így kerültem át egy újonnan induló építészeti főiskolára, ahol két évet jártam. Édesanyám  budapesti születésű, ott ismerkedett meg édesapámmal, de házasságkötésük után nem maradtak a magyar fővárosban, hanem hazajöttek Erdélybe. A bécsi döntést követően azt javasolták, hogy felvételizzek a budapesti hároméves Magyar Királyi Állami Felső Építő Ipariskolába, a mostani Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karára. Felmentem édesanyámmal Budapestre, ahol neki rokonai éltek, és jelentkeztem. A tanév már megkezdődött, de felvételi nélkül felvettek, a temesvári két évet egy évnek ismerték el, így Budapesten csak két évet jártam. 1942-ben államvizsgáztam, majd Marosvásárhelyre kerültem Beyer Tivadar építőmesterhez.
Utászkatona voltam
1943-ban megkaptam a behívót és október 4-én vonultam be katonának Sepsiszentgyörgyre a 10. székely utász zászlóaljhoz, ahol fegyveres és műszaki kiképzést is kaptunk, többek között hídakat vertünk. Karácsony előtt hazaengedtek két hétre, vadonatúj ruhát is adtak, mert miután visszamentünk a zászlóaljhoz, már indultunk is tartalékos tisztiiskolába Győrbe, ahol 1944 tavaszáig voltam. Egyik hajnalban riadót fújtak, teljes fegyverzettel sorakozni kellett. Az utcán tankok vonultak végig. Egy századosunk mondta nekünk: fiúk, megjöttek a németek, viselkedjetek velük  bajtársiasan. Akkor szállták meg a németek Magyarországot. Visszakerültünk a laktanyába, ahol egy ideig együtt végeztük a németekkel az éjszakai őrszolgálatot. Napközben tovább gyakorlatoztunk, hidat vertünk a Dráván. Előléptettek tizedesnek és Győrből visszavezényeltek Sepsiszentgyörgyre, ahol újoncok kiképzésével bíztak meg. Augusztus 23-án a románok elárulva addigi szövetségeseiket, átálltak a szovjetek oldalára, és ellenünk fordultak. Szeptember 7-én este előállt egy szekér, és elindultunk mögötte gyalog. Csíkszereda és Kézdivásárhely felé már nem tudtunk menni, mert ott már bent voltak az oroszok, ezért a Hatod felé indultunk. A bajtársaim megtöltötték a szekeret itallal, nem tudom honnan kerítették, de elég nagy mennyiség volt. A főhadnagy amikor meglátta, kiszedette a szekérből, és összetörette az üvegeket. Azt mondta, hogy ittas katonákkal nem megy sehová. Naponta 50–60 kilométert haladtunk gyalog, Székelyudvarhelyen keresztül mentünk egészen Dédáig. Ott egy közeli, román lakosságú faluban szálltunk meg.
Szakaszvezető lettem
Időközben előléptettek hadapród szakaszvezetővé. Dédáról Komáromba küldtek, hogy folytassam a másodévet a tisztiiskolában, de mire odaértünk, az megszűnt. Komáromba egy újoncképző ezredhez osztottak be szakaszparancsnok-helyettesként. A kaszárnyából jártunk ki gyakorlatra. Karácsonyra egy kis fenyőfát díszítettünk fel, és azt körbeálltuk. Akkor éjszaka riadó volt, a szakaszommal indultam ki Németország felé egy emeletes ágyakkal felszerelt vagonban. Először a német–lengyel határ közelében levő német városba vittek, de ott a laktanyában már nem volt hely, ezért a padláson rendeztek be számunkra szálláshelyet. Folytattuk a gyakorlatozást. A német laktanyákban már akkor biliárdterem és angolvécé volt, egy nagy térképen zászlócskák jelezték a szovjetek közeledését. Időközben megtanultam elég jól németül. A szovjetek annyira közel kerültek, hogy el kellett indulni a térdig érő hóban gyalogosan az Elba irányába, Dessauban álltunk meg, ahol családoknál szállásoltak el. Én egy bányászcsaládhoz kerültem, egy olyan asszonyhoz, akinek a férje a fronton volt. Dessaut egy közeli falu követte, ahol az iskolában osztálytermekben és a pincében laktunk. A faluból visszavezényeltek Dessauba a kaszárnyába. Akkor a szovjetek már csak három kilométerre voltak tőlünk. A német hadsereg az Elba hídján keresztül menekítette a szovjetek elől a civil lakosságot.
Amerikai hadifogságban
Az amerikai katonák a szovjetek előtt érkeztek a laktanyánkba, s az udvaron sorba állítottak. Leterítettek a földre egy pokrócot, amire le kellett raknunk a nálunk levő késeket, ollókat, órákat stb. 1945. április 29-én estem amerikai hadifogságba. Miután mindent elszedtek tőlünk, elindítottak gyalog nyugat irányába. Mentünk, mentünk, amíg elértünk egy téglagyárhoz, ahol megszálltunk. Az amerikai katonák nagyon flegmatikusak voltak, átdobtak például a láger kerítésén egy cigarettacsikket, és élvezkedtek azon, hogy futnak a hadifoglyok a szivarvégért. A téglagyárból továbbvittek egy szögesdróttal bekerített mezőre. A wickrathi nem volt nagy láger, maximum ezren, ha lehettünk. Nekifogtunk és leástunk 30–40 centit a földbe, amire sátorlapot vagy pokrócot húztunk. Nekem volt egy Baranyai nevű csicskásom, aki el nem mozdult mellőlem. Ebben a lágerben vagy három hónapot töltöttem. Konyha nem volt, ezért csináltunk agyagkályhákat. Kokszot használtunk tüzelőként, olyan hőt fejlesztett, hogy nyugodtan lehetett főzni. Nagy tömeg esett fogságba, akiket élelmezni kellett. Egyszer azt mondták nekünk, hogy visznek haza, bevagoníroztak, és elindult velünk a vonat. Nekem volt egy iránytűm, amin láttam, hogy nem kelet, hanem nyugat felé haladunk. Mondtam a többieknek, hogy minket nem haza, hanem nyugatra visznek. Erre az egyik társam, aki nem is ismert, letámadott, hogy én nem akarok hazamenni, biztosan félek, azért szövegelek.  A vagonajtó nem volt bezárva. Másnap reggel kinyitottuk, és a peronon érdeklődtünk, hogy hol vagyunk. Akkor tudtuk meg, hogy Hollandiába érkeztünk. Onnan továbbvittek.
Belgiumban
Megérkeztünk egy nagy állomásra, ahol átvettek minket az angolok. Belgiumban, Brüsszelben voltunk. Az állomásról a lágerbe kísértek, ahol harmincezer fogoly volt. Az ábécé betűi szerint  osztották fel kisebb lágerekre, de mindegyiknek volt konyhája. Ott  is sátorokban aludtunk, tízen egyben, leástunk harminc centire a földbe, és arra húztuk fel a sátrat. Ez védett a hideg és a szél ellen. Én nem mentem tiszti lágerbe, a katonáimmal maradtam, így viszont nekem volt közöttük a legmagasabb rangom.  Akiket munkára vittek, azok szerencsések voltak, mert kaptak naponta hét deka húst, a többiek nem. Engem előléptettek lágermérnöknek, ahogy ők mondták „lager engineer” lettem Brüsszelben. A napi kosztunk 1500 kalóriás volt, ami nem volt elég. A legnagyobb problémát az étel jelentette. Reggel kaptunk egy tejes teát,  délben egy csajka konzervből készített főzeléket és egész napra egy negyed fehér kenyeret, este pedig hideg ételt, például egy konzerv szardíniát, illetve egy kocka vajat vagy húskonzervet, de ezeket tízfelé kellett osztani. Amíg lágermérnök voltam, beosztottak mellém egy foglyokból álló csoportot, akikkel sáncokat ástunk vagy javítottuk a sátrakat, szóval műszaki munkát végeztünk. A brüsszeli láger vegyes volt, minden nációval, románokkal, magyarokkal, hollandokkal és svájciakkal is, mindenkit összeszedtek, ha katona volt, ha nem, úgy csináltak, mint az oroszok, az idegen állampolgárokat mind ide zárták. 1945 őszén kiválasztották a románokat és a magyarokat, és szinte kivétel nélkül elvitték Enghienbe (Edingenbe), egy Brüsszelnél kisebb városba, egy ötezer személyes lágerbe. A telet már ott töltöttem. Itt is lágermérnök lettem, és bekerültem a törzsbe. Ez egy elkerített rész volt, ott tanyázott a fogoly lágerparancsnok, a szakácsok és a többiek, akiknek valamilyen beosztásuk volt. Itt már nem tízen, hanem csak ketten-hárman aludtunk egy-egy sátorban.
Németországban, majd onnan haza
1946 áprilisában az angolok átvittek Németországba az eselhei­dei elbocsátó lágerbe. Ott vagy két hónapig tartottak, ameddig sorra kerültünk. Elindították a hadifoglyokkal teli szerelvényeket Magyarországra, de a szovjetek eltérítették azokat a nagy Szovjetunió felé. Onnan engedtek haza. Én 1946. szeptember 30-án léptem be a kapunkon. Amikor elengedtek, mindenki kapott egy-egy sötétbarna színűre festett egyenruhát. Temesvárra hoztak, az angol katonák végig velünk jöttek, majd átadtak a román hadseregnek. Ott vonatjegyet adtak, és valami kevés ételt is. Onnan Sepsiszentgyörgyig vonatoztam. Amikor leszálltam, hajnalban beérkezett a berecki „gyors”, amelyik Kovászna felől jött. Ahogy ott álltam nekitámaszkodva a peron egyik oszlopának, egyszer csak hallom, hogy valaki kiáltja: Ernőke, Ernőke! A húgom jött velem szembe. Ő a textilgyárban dolgozott és otthon járt Kovásznán, hétfőn reggel érkezett munkába. Mondta nekem, hogy édesanyánk is ott van  a vonaton, megy Brassóba a fogorvoshoz. Felültem én is és elkísértem  Brassóba, ahol egy nagynénénk lakott.
Mivel nyugati hadifogságban voltam, nem lehettem párttag – ennyi hátrányom származott belőle. Tizenöt évig főmérnökként dolgoztam, végül Turóczi István, az akkori a párttitkárunk vitt el Sepsiszentgyörgyre a pártbizottsághoz, ahol nem kérdeztek semmit, felvettek a pártba. Előbb a helyi ipari vállalatnál dolgoztam, majd annak megszűnése után a bútorgyárhoz kerültem, onnan jöttem nyugdíjba, de nem nyugalomba, azután is sok mindent terveztem, és munká­latokat is vezettem.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 718
szavazógép
2016-11-08: Magazin - :

Vizsgálat a Facebook vezetői ellen

Eljárást indított a müncheni ügyészség a Facebook közösségi portált üzemeltető amerikai nagyvállalat több vezetője ellen uszításban való bűnrészesség gyanúja miatt. Az eljárásról elsőként beszámoló Spiegel Online hírportál szerint az ügyészség egy würzburgi ügyvéd, Chan-jo Jun szeptemberi feljelentése nyomán indította el az eljárást.
2016-11-08: Gazdakör - Bokor Gábor:

Vadkárok, kataszteri hiányosságok az erdővidéki gazdák fő gondjai

A gazdák és szakemberek közötti megbeszélések szervezését kezdeményezte Könczei Csaba, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője. Célja a gazdák problémáinak pontos megismerése, ezek függvényében lehetséges megoldások keresése, szakmai és politikai döntéshozatali szinten is. A fórumokkal párhuzamosan gazdaságokat is meglátogatnak, az egyéni gondok felől érdeklődnek, nagy figyelmet fordítva a gazdák elvárásaira – mondta el érdeklődésünkre Könczei Csaba.