A dokumentum már az első bekezdésében leszögezi: „azok a közösségek fejlődtek és fejlődnek versenyképesen, amelyek hosszú távú befektetésekben gondolkodnak, és a demokráciára, oktatásra, tabuk nélküli párbeszédre és átláthatóságra építenek. Jólétet ott tapasztalunk, ahol adottak a párbeszéd feltételei, türelmesen meghallgatják a többségétől eltérő véleményeket is, elítélik a populista és üres szólamokat, és ahol átlátható a döntéshozás és a képviselet, számon kérhető a pénz elköltése, a jövő generáció képzése pedig kiemelt fontosságú”. Ezek után az aláírók szomorúan állapítják meg, hogy „oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik. Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról. Természetesen mi is úgy látjuk, hogy fontosak a sokszínű fesztiválok, fontosak a többnyelvű feliratok, utcanevek, fontos a műemlékek, hagyományok védelme, és fontos a zászlók és a jelképek ügye. A jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága a mostaninál azonban sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia” az oktatásért és a nyilvánosságért.
A petíció felhívja a figyelmet arra, hogy „mostanra a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől”, ezért a minőségi oktatást választó szülők román iskolába adják majd gyermekeiket, és ez „rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet”. A petíció szerint ezen elsősorban a magyar pedagógusok szakmai és anyagi támogatásával lehet segíteni, egy „politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány”, illetve széles körű társadalmi összefogás révén; az alapítvány költségvetését politikai elitünknek kell biztosítania a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból és más forrásokból.
Másik létfontosságú kérdésnek a nyilvánosságot tekintik, amin szintén sok a javítanivaló. A petíció megfogalmazói szerint „bármilyen társadalmi vita alapját adatoknak kell képezniük, és transzparenciának, nem pedig előítéleteknek, korábbi sérelmeknek, vágyálmoknak” – ám „azt tapasztaljuk, hogy közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik. Ez meglátszik az erdélyi magyar sajtón is, amelyben kevés az önálló újságírói munka. Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben.” – írják. Példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozását, „az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat és a helyzet szimptomatikusságát” említik, az önkormányzatok és más szervezetek pénzügyi elszámoltathatóságát kérik, illetve pontos és naprakész közérdekű adatok szolgáltatását, valamint az állami költségvetésből a magyarságnak elkülönített keretek nyílt és átlátható pályáztatását a sajtó számára.
Befejezésül a dokumentum így összegez: előrelépést várnak e két téren az erdélyi magyarság döntéshozóitól: „A felelősség közös, a civil és a szakmai szféra kész az együttműködésre, az érdekképviselőinken múlik a kármentés és a megoldás. Már csak azért is, mert a legutóbbi felmérések szerint kérdéses az 5 százalékos küszöb elérése, amihez kétségtelen, hogy ezen problémák megoldatlansága és a konkrétumok hiánya is hozzájárult. Beszéljünk közös dolgainkról, beszéljünk megoldható és lényeges problémáinkról!”