Jól tudta ő, hogy az emberek megküzdött sorsaikkal érkeznek a színházba, és neki, akárcsak egy friss vizet adó kútnak, lelket üdítő, tisztító játékkal kell szolgálni estéről estére a perzselő dobogón. Talán nem véletlen, hogy amikor a színháztól kértem egy képet, és a Háromszék szerkesztőségében megláttam a képernyőn, azzal a reményt adó, derűs mosolyával nézett rám, amely mögött mindig sejtettem egy galambszelídségű ember lelkét, hiteles alakításainak aranyfedezetét.
Néhány évvel ezelőtt egy évadnyitó társulati gyűlésről mentünk haza. Váratlanul megszólalt: Most már vehetek magamnak én is egy csokor virágot! Otthon hamar belenéztem a Ki kicsodába, vajon tapintatlanok voltunk, elfelejtettünk valamit? A nevét nem találtam. Hát persze! Soha, sehova egyetlen vele kapcsolatos tudnivalót semmilyen kérésre nem küldött el. Szerény volt és alázatos.
Akkor szerződött hozzánk 1964-ben a főiskoláról, amikor elődeink, a színház mindenre elszánt alapító csapata naponta bizonyította a közönség iránti föltétlen szeretetét és tiszteletét. Úgy érezte, hazaérkezett ebbe a társulatba. És úgy szolgált fél évszázadon keresztül.
Sok rendező bizalmát élvezte. Sokfajta rendezői iskolát járt ki. Völgyesi András rendezésében a Tizenkét dühös emberben a realista színjátszás eszközeire, a Kis Attila rendezte Görgey Gábor-darabban, a Komámasszony, hol a stukkerben nagyszerű érzékkel érzett rá a groteszk játék követelményeire. Az Oláh Tibor által szakmailag elismert, Balogh András rendezésében bemutatott Volpone egyik szerepében sokáig emlegették eredeti mozgáskultúráját. Amikor Tompa Gábor szerepet osztott, a társulat legjavát vette igénybe. Ő is élvezte a nem mindennapi igényességű rendező bizalmát. Amikor a sepsiszentgyörgyi színház, az egykori kőszínház társulata és a Figura Stúdió példátlan merészséggel kísérletező társulata egymásra csodálkozott, akkor sokunknak kellett a lelkünk legmélyén működő, titkokkal teli, belső óránkat átállítani. Sokan mondták, hogy ez drámai küzdelmek árán történt. Ő szinte észrevétlenül igazgatta az óráját, amikor észrevettük, hogy az ő órája nem késik.
Közel negyven évig öltöztünk egymás mellett. Amikor valaki az ajtónkon kopogott, és érezte, hogy hozzám jön, finoman a csomagból kivett egy szál cigarettát, és észrevétlenül kilépett az ajtón. Ebben a mozdulatban benne volt a tapintatos ember, a megbízható jó barát és a leheletfinom jelenségekre érzékeny művész. Ő saját magát az utolsó erdélyi bohémnak nevezte. Pedig sokkal több volt! A játékot, amely minden Isten által kiválasztott művésznek le nem tehető terhet jelentett, látszólag játszi könnyedséggel, derűs jókedvvel, a konfliktusokat bölcs megértéssel kezelve szolgálta.
A játék Isten szeretetének záloga. És ezt ő igen jól tudta. Mi sem bizonyítja jobban, hogy abban az időben, amikor Minya a Csárdáskirálynőben nagy-nagy jókedvvel játszta Feri bácsit, meggyúlt a tizedik emeleten a lakásuk. Miután kimenekítette a család apraja-nagyját, nemrég műtött lábbal visszakínlódta magát a tizedik emeletre, majd amikor az izgalom csúcspontján ismét megjelent, egyik kezében a Csárdáskirálynő-szerep példánya volt, a másikban a Biblia.