Nem lehet elégszer hangsúlyozni a magyar–román párbeszéd fontosságát, ezért kiemelt jelentőséggel bír minden olyan kezdeményezés, amely egymás megismeréséről, az előítéletek lebontásáról, közös törekvéseinkről, az értelmes dialógusról szól.
Az elmúlt hétvégén Kolozsváron szervezett román–magyar konferenciát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Reconstructio Egyesület, s bár az kétségkívül örvendetes, hogy a rendezvény immár hagyományosnak számít, hiszen Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely és Brassó után immár negyedszerre szervezik meg, azt mégiscsak sajnálattal kell megállapítanunk, hogy évente csak egyszer adódik lehetőség közös dolgaink megbeszélésére.
Az EMNT kezdeményezéséről csak elismerően szólhatunk, de valljuk be: kevés ez, nagyon kevés, ha le akarjuk bontani az előítéletek falát, ha le akarjuk fegyverezni azokat a hivatásos gyűlöletkeltőket, akik önös érdekekből szítanak viszályt a román és a magyar közösség tagjai között. Nem elég, ha csak ők cselekednek, nem elég évente csak egyszer számba venni közös dolgainkat nyitott elméjű politikusokkal, újságírókkal, akadémikusokkal, civil szférából érkező értelmiségiekkel, nem járhatunk sikerrel, ha csak ennyi időt, energiát, pénzt, odafigyelést áldozunk erre a célra. Mert ismételhetjük untig, hogy a többségi nemzet képviselőinek kellene kezdeményezniük a párbeszédet, hangsúlyozhatjuk állandóan, hogy mi nyitottak vagyunk, siránkozhatunk naphosszat, hogy hangunkra nem figyelnek – ha mi magunk nem változtatunk a helyzeten, másra hiába várunk. Nekünk kell kezdeményeznünk a dialógust, a közeledést, ha azt akarjuk, hogy törekvéseinkről ne a hivatásos gyűlöletszítók hazugságai alapján tájékozódjanak azok a románok, akik amúgy semlegesen vagy éppen jóindulattal viseltetnének irántunk. Nekünk kell megkeresnünk azokat a véleményformálókat, értelmiségieket, politikusokat, akik nyitott szívvel és elmével, megértéssel viseltetnek gondjaink-követeléseink iránt.
Olyan ügy ez, amelyben érvényesülhetne a munkamegosztás a magyar pártok és szervezetek között, hisz mindenki megtalálhatná a maga partnereit a civil szférában, az önkormányzatokban, a kulturális vagy akár a politikai életben, és olyan közös érdek ez, amelyre megérné az eddiginél sokkal több figyelmet, időt, szakértelmet, energiát és anyagi forrást is áldozni. A ráfordítás minden bizonnyal megtérülne.