A közvetítő révén kötött egyezség szerint a bárányt déli egy órakor kellett volna Sepsibesenyőn átvennünk, de a besenyői órajárást ne tévesszük össze greenwichi pontossággal, lassabban forog itt az idő kereke: délután négy óránál tartunk, és még mindig nincs a bárány a csomagtartóban. Megyünk tehát az ismeretlen, csak távolról látott esztenára, amely a Vápán túli hegyoldalt támasztja. A legelőn vert út meglepetésszerűen jó, bársonyos, fia gödör sincs.

Meg is érkezünk, elhajtunk a kosárba — a nem székelyföldiek számára mondom: karámba — zsúfolt, több száz juh és bárány mellett (déli fejés után vagyunk), s a juhosgazda pironkodva mentegetőzik, hogy ő bizony erről az egyezségről meg is feledkezett, de néhány perc, és levágják a kívánt áldozati bárányt. A mulasztást is elhessentő szándékkal kedveskedik az egész csapat, a juhosgazda, Maksai Levente nagy szelet friss ordával traktál, az esztena elkülönített helyében hatalmas edényben fő a zsendice, benn nagy karika sajtok sorakoznak.

A gazda máris indul a juhkosár felé, ott kiválaszt egy kilenc-tíz kilósnak vélt áldozati bárányt, és ölben hozza mustrára, hogy ez a berbécsbárány — játsszunk a szavakkal: kis kos — megfelelne-e? Kellemetlen, de ki kell mondani a halálos ítéletet: megfelel szegény.

Jómagam viszonylag sok esztenán jártam. Gyermekkoromban — a kollektivizálás előtt — mi is tartottunk juhokat, s a sajtért, ordáért személyesen kerestük fel a bácsot, a bárányölés ceremóniáját is ismerem. Legalábbis úgy gondoltam, de aztán következett a meglepetés: miután a bárány nyakát éles bükszádi bicskával Huszti Józsi elmetszette, és a vért a gyepre folytatta, s a szerencsétlen állat elrúgta az utolsót, az egyik hátsó lábán az első ízület fölött a bőrt felmetszette — én azt hittem, hogy ennél a lyuknál fogva akasztják fel a tetemet a fán lógó kampóra, amelyet majd a nyúzás követ, de nem ez történt. A kemény kötésű Maksai Levente a bárány mellé térdelt, és a lábszár bőrén vágott lyukon fújni kezdte, mint egy lufit, illetve, mint egy bőrdudát, s a szemünk láttára dagadt a ,,duda", látni lehetett, amint a levegő behatol a bunda alatti bőrréteg és az állat teste közé, s a bunda hasasodva dudorodik, dob-, bőrdudaszerűen feszes lesz.

Nos, ilyent még nem láttam, és fogalmam sincs, hogy a néprajzosok felfigyeltek-e rá, létezik-e szakleírás erről a műveletről?

Miután a bőrfelület egészen a mellső lábakig és az állat nyakáig elvált a bárány testétől, a ,,dudát" a fán lógó fémkampóra akasztották a két hátsó lábánál fogva, és néhány perc alatt egy darabban könnyedén lefejtették.

A fa ágaira feldobálva egyébként olvasatlan mennyiségben halmozódott fel a báránybőr — két húsvét és pünkösd tizedeltette a sereget —, mely gazdasági életünkre jellemző módon ingyen sem kell senkinek, mint ahogy mi sem hozzuk magunkkal, mert mit is kezdenénk vele?

Miközben felvesz a műanyag. Valaki Sepsibesenyőn mesélte, hogy (állítólag) műgyepet terítenek a készülő futballpályára. Fiatalkoromban falusi bálok énekelt slágere volt a Nejlon lett a harisnya. / Nejlon a kabát, / Nejlongólya hozza most / A nejlon kisbabát.

Maksai Levente szerint a gyapjú sem kell senkinek, kilóját egy lejért lehetne elvesztegetni. A természetes anyagokat, amelyek az ember testi-lelki egészségét biztosítanák és védenék, műdolgok helyettesítik.

A székelyföldi juhászat egyébként nem a ,,terelgeti nyáját, fújja furulyáját" jegyében zajlik. Fő jellemvonása, hogy ebben az új világban a tipikus román népi foglalatosság a magyarok mesterségévé is vált. Maksai Levente rétyi, nem csak származási helye utal etnikai hovatartozására, neve sem juhászságra vall, pedig amikor összeadogatjuk a juhok mellett eltöltött évek számát, az a két X felé közeledik. Most is közel félezer saját juha van. A besenyői gazdáktól ezt több mint kétszáz, a gondjaira bízott birkával növelte.

Még mindig az erdélyi juhászati foglalkozás eredeténél maradva, az érkező hatás irányára és idejére utal, hogy a magyar nyelv első román jövevényszavait a 14. századra datálják, és ezek többsége a juhászatra vall. Ilyen mag az esztena, a pakulár, zsendice szó, de talán a legérdekesebb a román ,,fecior" (legény) szóból származó ficsúr szavunk, amely a magyar nyelvben jelentésváltozásos alapon pejoratív tartalmúvá vált — előkelősködő, piperkőc, nyegle fiatalember —, holott az átadó román nyelvben egyszerűen legény a jelentése. De igaz, hogy amikor a juhászlegény Szent Illés napján lejött a havasokból, hogy mátkát válasszon magának, akkor bizony ő is ,,viselte magát", hogy felhívja a figyelmet magára.

A román jelenlét a hegyeshegyi esztenán most is adott, Maksai Levente kompániájában zágoni román férfi található, aki szépen és szívesen forgatja nyelvén a magyar szavakat. Éppen véle van a felesége is. Mobiltelefonon értekezik az otthoniakkal, mert amíg férje a Hegyeshegyen keresi a család számára a betevő falatot, addig az asszony Zágonban a gyermekeket neveli.

A zágoni házaspárt ugratva mutatják az éjszaka sokcsillagos szállodát is, ahol az ilyen látogatások alkalmával összebújnak. A törpe deszkabódé egy ember méretére szabott ólhoz hasonlít. Az ágynemű pokróc, kabátok, báránybőr, s bizony össze kell szorulni az egyszemélyes fekvőhelyen nemcsak a hideg, hanem a tákolmány mérete miatt is.

A távolban, a juhkosár — a karám — mellett görnyedt öreg embert látunk. Mondják, hogy húsz évet dolgozott kőbányában, szilikózisa van, s betegesen a juhok mellé állt, hogy a friss levegőt szívhassa.

A bárányhús a helyszínen kilónként 12 lej — húsvétkor a piacon 15—19 lej volt —, mérleg nem lévén az esztenán, a faluban mértük le. Maksai Levente tíz lejért legalább egyenként másfél kilós darab ordát kanyarított le, a sajtot sem mérte ugyanennyi pénzért szűkmarkúan, s még egy-egy nagy tál zsendicét is bevágtunk fejenként.

A juhászat a napi három fejéssel, a juhtej feldolgozásával s az időjárás viszontagságaival megspékelve bizony kemény munka. Ebből a városi ember csak annyit lát, hogy a pakulár támasztja a juhászbotot, azaz a macsukát. Azt, hogy kemény munkával forgatni kell a kosarat, taposni kell esős időben a juhtrágyával vegyülő latyakot, az idegen nem veszi észre.