Farcádi Botond
Vajha egyszer ünnep lenne a parlamenti választás számunkra, romániai magyarok számára! Vajha egyszer megélnénk, hogy ideológiai meggyőződés alapján voksolhassunk! Hogy az legyen a döntő, mit állít egyik vagy másik párt például az állam szerepéről a gazdasági életben. Vagy egyház és állam viszonyáról. És vajha egyszer ezek lennének számunkra a legfontosabb kérdések!
De távol, nagyon távol állunk ettől. Számunkra a választás mindig csak őrlődés, vívódás, állandó önmarcangolás, nem ritkán a külső, román államhatalommal szembeni egységes fellépés szükségességére, a közösségünk iránti felelősségtudatunkra, nemzeti értékeink iránti elkötelezettségünkre apelláló érzelmi zsarolás közepette is. Talán az önkormányzati választást leszámítva – amikor legalább Székelyföld egy részében érvényesül valamiféle olyan-amilyen erdélyi magyar pluralizmus –, az összes többi voksolás: az államelnöki verseny, az európai parlamenti, a romániai parlamenti megmérettetés, mind a kisebbik rossz megkereséséről szól. No meg talán a fogcsikorgatásról, arról, hogy adjunk még egy esélyt, az utolsót, ismét a legutolsót, de most már tényleg, aztán, ha semmi sem változik, soha többet...
Örökös vívódásunk újabb fejezete zajlik most, a vasárnapi parlamenti választást megelőzően. Menjünk-e el voksolni, s ha igen, kire? A román alakulatok ezúttal sem vesznek tudomást rólunk, a legminimálisabb üzenet megfogalmazását sem tartják érdemesnek, így hát marad a kérdés: érdemel-e újabb esélyt az a magyar szervezet, amely eddig valahogy mindig eljátszotta bizalmunkat, s Bukarestbe jutván egyszeriben másodlagossá váltak számára legfontosabb közösségi célkitűzéseink? Szavazzunk-e még egyszer az RMDSZ-re csak azért, mert magyar, bár jól látjuk: legtöbb helyzetben tökéletesen úgy viselkedik, mint bármelyik román párt? Higgyünk-e a megújulást hirdető szólamokban, ha – bár vannak új arcok – a jelöltek jelentős része a kis lépések politikáján edződött „régi motoros”?
S bár mondanánk: nem, nem érdemel, nem szavazunk, nem hiszünk – vajon igazunk van-e olyan körülmények között is, hogy tényleg egyre nehezedik a nyomás rajtunk, szaporodnak jogsérelmeink, s hogy gyakorta legalábbis furcsa eljárások során állítják félre vezetőinket? Vajon igazunk lehet-e akkor is, ha az ország százéves fennállásának ünneplésére készülők talán végleg zárójelbe tennék, letudnák a magyar közösséget, ha az új kormány hivatalba lépése után újra, sokadszorra fenyegethet egy olyan közigazgatási átszervezés réme, amely révén feldarabolhatják, beolvaszthatják Székelyföldet?
Nehéz kérdések, súlyos dilemmák ezek – de hinnünk kell, hogy vívódásunk olyan válaszokhoz vezet, amelyek valamiképpen közösségünk javát szolgálják.
