Az év utolsó tanítási napja volt. Holle anyó dunyha helyett óriási teaszűrőt rázogatott széles párkányú ablakából, porcukorhavat szitálva az iskola belső udvarán álló játszóházra. Gyermekálomba illően mesebeli lett a táj. Az ötödikesek termében a kettesével összetolt padokra terített újságpapírokon frissen festett gipsz karácsonyfadíszek száradtak: ábrándos arcú, rózsaszínre pingált angyalkák, tarkabarka hóemberek, piros kéményseprők, melyektől a szegény sulifenyő megint úgy fog kinézni, mintha felrobbant volna rajta a szivárvány.
Kati néni könnyed, gyors mozdulatokkal csengőt, csillagot, karácsonyfát vágott ki egy vastag kartonlapból, majd a kislányokra bízta, hogy az egyszerű motívumokból rajzoljanak minél többet a puha, bordó filcre. Csillogó flitterekkel, apró gyöngyökkel kivarrva mutatós dísz lesz majd az otthoni fákon. A fiúk ezalatt szilikon mellű krampuszlányokat és széttárt kabáttal nagy-nagy meglepetést okozó mikulásokat firkálgattak a táblára, és a mind vadabbul kavargó havat bámulták. A gipszfestés még elment, de szabni, varrni már nem elég férfias tízéves korban.
Kati néni szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozva sokadjára próbálta befűzni a cérnát a tűbe, s ez annyira lefoglalta, hogy azt sem tudta, mire ad lassú fejbólogatásokkal engedélyt. Csak arra figyelt fel, hogy a szélesre tárt ablakon keresztül hirtelen hideg levegő zúdul a terembe. De mire megszólalhatott volna, az ablakot visszazárták, s az izgága Jóska elégedetlenül közölte a lesújtó hírt:
− A hó nem tapad. Na, ennyit a hócsatáról, bár a lányokat meg lehet majd mosdatni benne. Majd kárörvendően elvisította magát:
− Karcsi! Ott megy apád!
Az utcán sötét tolldzsekis, usankás férfi görnyedt mankóul szolgáló biciklijére. Fekete szakállán megült a hó, arca időnként ködbe borult, ahogy a szél visszacsapta rá a szája sarkában tartott cigaretta füstjét. A járgányhoz simuló jobb lábával rövidebbeket, baljával hosszabbakat lépve sántikált, ettől mozgása kissé teveszerűen hullámzóvá vált. Meg-megállt, láthatatlan ellenfelét fenyegetve valamelyik öklével, aztán tovább botorkált az egyre nagyobb pelyhekben szakadó hóban.
A fiúk mind az ablakhoz tódultak. A koravén arcú, fekete bozontú Karcsi nem vett részt a mókában, derekát lovaglóülésben a radiátorhoz szorította, megpróbált minél több meleget magába szívni. Fejét enyhén hátrabillentve kilesett a függöny alatt. Tudta, melyik irányba kell néznie… Apja a kocsma felől jön, ez ma már a harmadik kör lehet…
A tanárnőnek sikerült végre átjutnia cérnájával a tű fokán, s felpillantott. Megborzongott Karcsi sötét tekintetétől.
– Még nem is kérdeztem, ki mit kért a Jézuskától – próbálta megmenteni a hangulatot, tudván, hogy ezzel kitölthetik a hátralévő időt. A gyerekek rázendítettek…
***
Két utcával arrébb idősb Lakatos Károly kikászálódott az árokból. Rozzant kerékpárját hátrahagyva megcélozta a valaha kékre festett ház ajtaját. A frissen hullott, tömérdek eltakarítatlan hó elfedte a felfagyott sarat, jócskán megnehezítve a férfi dolgát. Hempergett is párat az útszéli ároktól megtett pár méteres úton. A falat lapogatva aztán eltapogatózott a sarokig, ott könnyített magán, majd szinte ajtóstul zuhant a házba, kiszakítva az utolsó zsanért is az ajtófélfából.
– A rákba! – fogadta élete párja, aztán visszafordult a fal felé, és újra a fejére húzta a meghatározhatatlan színűre koszolódott paplant. Idősb Lakatos eltúlzott óvatossággal bezárta a szobaajtót, az ágy szélére ülve elszívott egy cigarettát, majd cipője talpán elnyomva a csikket, ruhástúl, cipőstűl bebújt az asszony mellé.
***
– Cipőt, kabátot, saját tévét, számítógépet – licitáltak egymásra a gyerekek a kissé túlfűtött tanteremben. Ilikének kétoldalas kívánságlistája volt, ősz óta bővítette folyamatosan. Laci már rég kikutatta a gardróbban elrejtett ajándékokat, de megígérte, hogy nem bukik meg félévkor matematikából, cserében újakat vesznek neki az ünnepig. A kevésbé tehetősek otthon már megtanulták a leckét: nem az ajándék számít, a karácsony a szeretet ünnepe és a családé, ilyenkor egymásnak kell örülni, de ők azért szeretnének tabletet, mobiltelefont, korcsolyát…
– Te mit szeretnél, Karcsikám? – kérdezte a tanárnő, hogy bevonja a hallgatag fiút, s hogy oldódjon a gyerekkel szemben hirtelen támadt rossz érzése.
– Én? Én egy jó, éles fejszét! – szakadt fel egy hörrenéssel Karcsiból a kívánság, s Kati néni úgy érezte, elnyeli a fiú tekintetéből sugárzó feneketlenül mély fájdalom. A dermedt csöndet a csengő éles hangja törte szilánkokra, a gyerekek azonnal el is felejtették a kis közjátékot, előttük már bolyhos-bársonyos új pulóverek, babák, mackók, kéz alá simuló klaviatúrák és távirányítók, okostelefonok képe lebegett, kit érdekel Karcsi, aki annyira lúzer, hogy még kívánni sem tud… Csak Kati néni dohogott valamit az ünneprontásról, meg hogy micsoda kis gyilkospalánta, ezt kell megérni vénségére, hogy lassan félni kell egy tízéves kölyöktől…
Az árokban felejtett biciklinek már csak a keresztbe fordult kormánya sötétlett ki a hó alól, Karcsi kirángatta, s a kerítésnek támasztotta. Átlépett a folyosón fekvő bejárati ajtó sarkán, kínlódva felemelte, a helyére illesztette. Csupa hó volt minden, a fal tövébe dobált rongyok, papírzacskók alig látszottak ki alóla. Az ajtótól balra, a boltíven át benézett a konyhába. Üres lábasok álltak az ócska sparhelten, a zománcos vödörbe belefagyott a maradék víz. Benyitott a jobb kézre nyíló ajtón. A szobában vágni lehetett a füstöt. Leroskadt a támláját vesztett fotelbe, szeme ide-oda vándorolt a betört képernyőjű tévé és a retkes paplan alól őt bámuló fekete szakállú apja között.
– Van valami ebéd? – kérdezte.
– Hát ezt tanulod az iskolában? Előbb dógozz meg érte! – gajdolt rá az asszony, még csak meg sem fordulva az ágyon.
Idősb Lakatos egyetértően röhögött, s hogy nagyobb nyomatékot adjon, fél lábával toppantott egyet a koszos linóleumon.
Karcsi fejvesztve menekült ki a hóesésbe. Kétségbeesett dühvel nekiesett a kerítésnek, ütötte, tépte, rúgta, majd a deszkákat odavonszolta a ház oldalánál álló fatuskóhoz. Könnyei lassan rádermedtek az arcára, míg a törött nyelű, csorba fejszével munkához látott.
