Az adventus Domini, az Úr eljövetele, de maga az advent szó latin eredete is nehezen illeszthető be az unitárius egyház fogalomrendszerébe, hiszen az unitárius hitvallás eltér a többi protestáns felekezetétől, miután Jézust nem tartja Istennek. Advent táján mire várakoznak az unitáriusok?
– Advent második vasárnapján arról beszéltem a sepsiszentgyörgyi gyülekezetnek, hogy az advent időszaka számunkra nem egy bizonyos esemény várása csupán – bár elsősorban az, hiszen természetesen a karácsonyról szól és Jézus megszületéséről –, hanem felkészülés, önmagunk megnyitása ahhoz, hogy ne a jelenből való menekülésként éljük meg az ünnepet. Amikor meghirdette a maga evangéliumát, Jézus sem azt mondta, hogy térjetek meg, mert egyszer majd eljön az Isten országa, hanem azt, hogy most elközelített Isten országa. Most kell megélni a pillanatot, most kell megváltozni, felébredni. Ilyen értelemben az advent a mindenkori felébredésről szól, akárcsak a karácsony. Az advent időszaka jó alkalom arra, hogy megnyissuk lelkünket arra, hogy életünk minden pillanatában megtapasztaljuk a csodát, az ünnepet. Életünk csodája abban rejlik, hogy nem csak kimagasló kegyelmi pillanatok jelentenek ünnepet, a többi meg taposómalom. Az igazi szentség és szépség abban rejlik, hogy egész életünk egyetlen ünnep lehet, ha a vallás eléri a célját: a felébredést, az erre az igazságra való rádöbbenést.
– Ebben a gondolatsorban a karácsony értelmezésének is különbözőnek kell lennie...
– Számunkra, unitáriusok számára a karácsony többek között abban tér el a keresztény megközelítéstől, hogy talán nagyobb a jelentősége, mint húsvétnak. A mi üdvözülésünk vonatkozásában ugyanis Krisztus érkezésével, tanításával, próféciájával, azaz az életével váltott meg bennünket, nem pedig a kereszthalálával. Születésével megérkezett közénk a világtörténelemben egyedülálló, szeretetközpontú vallásosság. Ő volt az, aki a szeretet megélése által valami másra ébresztette rá az emberiséget. Kilépett az én és a világmindenség viszonya meditatív, pusztán az énből kiinduló rendezésének dimenziójából. A rettegett Isten helyett megfogalmazta a jóságos Istent: a szeretett atyát, egyben a szeretet atyját. Érkezésével megvalósult a szeretet forradalma. Karácsonykor ennek a lehetőségét ünnepeljük. A karácsonyfa alatt az alapvetően önző ember megtalálja igazi rendeltetését: nem azok az ajándékok az igazán fontosak, amelyeket ő bont ki, hanem amelyeket mások bontanak ki az ő szeretete által. Az önző ember angyallá változik, mert abba a bűvkörbe akar beemelkedni. Az advent pedig az ünnepre készülődő ember szárnycsapásai, hogy bekerüljön az ünnep szárnyalásába.
– A karácsony azáltal is a legnépszerűbb ünnep, hogy Isten megtestesülése valósul meg benne. Hogyan védhető ki azonban a veszély, hogy az ember ne rántsa le ezt az ideát a gyarlóság szintjére?
– Az ember eredendően olyan, mint a kristálytiszta víz. Ha szép, barátságos gát öleli körbe a lelket, a víz megmarad tisztán, halak cikáznak benne, sima a tükre. Ha viszont elszakad a gát, szörnyű sártengerré képes átalakulni, mindent elsöprő pusztító erővé. Az emberi létezés gyönyörűsége, egyben tragédiája, hogy ugyanaz az ember képes a karácsonyi angyal és a szarajevói tömeggyilkos is lenni. Ha a lelkét az isteni világ ünnepei, kisugárzása öleli át, gyönyörű dolgokat él, csodákra képes, megistenült lénnyé változik. Ha viszont hátat fordít mindennek, vagy távol tartja magát – ami szintén lehetséges, hiszen Isten nem köt senkit lasszóval magához –, az ellenkezője történik. Mert lehet vallás, hit nélkül élni, de ezt a sekélyes, sejtszintű életet aligha lehet emberi létnek nevezni. Látszólag még ilyenkor is működik az ember, jó az emésztése, képes felfalni a világot. Csak épp kivonja magát az isteni szférába emelő hatása alól. Az ünnepek, a karácsony óriási lehetőséget kínál ebbe a kegyelmi állapotba való visszatalálásra. Persze töredékesek vagyunk, túl nagy cél lenne megcélozni a tökéletességet, az emberi létezés nagysága azonban abban rejlik, hogy ilyen csonkán-bonkán is a teljesség lehetőségét hordozzuk magunkban.
– Hogyan értelmezzük a visszatalálás csodáját?
– „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. / Hiányosságom váljék jósággá benned” – írja Weöres Sándor a Szembe fordított tükrök című versében. Az ilyenkor bejárható út épp arról szól: nagy tévedéseink sokszor onnan erednek, hogy boldogságunkat, lelki békénket csak önmagunkban, önmagunk által, sokszor az Istennel való kapcsolatunkban is egyfajta önzéssel, az én és a világ, én és Isten viszonyrendszerben próbáljuk megvalósítani. Ahol az „én” van az első helyen. Márpedig – Jézussal szólva – hogyan szeretheti az ember Istent, akit nem lát, ha nem szereti embertársát, akit lát? A megtestesült Isten fogalmát amúgy gyönyörűnek tartom, annyira mély üzenetű, hogy képtelenség sárba rántani: Isten minden akadály ellenére belép az életünkbe.
– Ha a karácsony a szeretet esélye, mit kezdjünk a sokunkat jellemző görcsös megfeszüléssel, miszerint ha beledöglöm is, jó és boldog leszek karácsonykor? Mert sokszor nem sikerül tökéletesen a bejgli, a megajándékozott mosolya pedig nem elég széles.
– És akkor még nem szóltunk az ajándékvadászatról. Pedig önmagában nem lenne baj, ha a kereskedelem segít ellátni, kellékekkel teljesebbé tenni az ünnepet. Csakhogy a kereskedelem mindenekelőtt hiányérzetet teremt, közben meg elhiteti, hogy azok kielégítése nélkül te nem lehetsz boldog. Ezáltal alakul ki a mai karácsonyi készülődés üzletekben összpontosuló izgágasága. Az adventi készülődés során épp ebből a spirálból próbáljuk kiragadni az embereket, hogy legyen időnk egymás szemébe nézni, jobban odafigyelni egymásra, megnyilvánulni engedni a csendet, a muzsikát, a harmóniát. Ha mindez sikerül, könnyen kiderülhet, hogy egy szerény vacsora, néhány alma és dió jobban betölti a szerepét. Sokszor azért menekülünk tárgyajándékokba, mert nincs elég erőnk önmagunkat adni egymásnak.
– A kommunizmus évtizedeinek karácsonyai a szigorú korlátok között megélt lelkiség korszaka volt. Ön milyen karácsonyokra emlékszik?
– Gyerekkorban a csodavárást, az angyaljárást szinte tényként éli meg az ember, ezekért a pillanatokért kívánkozunk vissza a gyerekkorba, amikor megtörténnek mindazok a dolgok, amelyekre egy gyermeknek a legnagyobb szüksége van. Bensőségességük az emberi kapcsolatokban rejlett, amelyeket nem zavart a szünet nélkül zajt csapó tévé, nem pittyegett az okostelefon, a könyvek betöltötték a maguk szerepét. Hozzájuthattunk a barátsághoz, a családi melegséghez, mert nem terelte el a figyelmet a lényegről a sok külsőség és pótcselekvés. Emlékeimben ott szerepel a harmonikus, szeretetteljes család, ahol a szüleim szerelmesen szólítják meg egymást – ez volt a legtöbb, amit adhattak.
– A csodateremtésnek és -várásnak mindig akadtak „cinkosai”. Apaként bizonyára ön is közéjük tartozik...
– A környezetemben a bátyám az első ilyen cinkos, ő vitt szánkózni, míg otthon díszítették a karácsonyfát. Közben mutogatta nekem az ablakokban felvillanó fényeket: nézd, oda már megjött. És én alig vártam, hogy hazaérjünk, hogy lássam, hozzánk megérkezett-e. A képet pedig, amikor beléptem, és megláttam a fát, mindig elő tudom majd hívni az emlékeim közül. A lehetőség ma is megvan, hogy félretegyük korlátainkat – amelyek nyilván más jellegűek –, bár régebben jóval kisebb erőfeszítést igényelt az elcsendesülés. Fontos célkitűzésem, hogy a gyermekeim számára is elérhetővé tegyem ezt az élményt. Látom rajtuk, amint vívódnak a hit és a kételkedés között, amikor egyre több racionális érv szól amellett, hogy mi, a szülei vagyunk az angyalok. A kilencéves Balázs fiam valósággal harcol azért, hogy még benne maradhasson a csodában. Tavaly felállította a videokamerát, hogy lássa, mi is a helyzet például a Mikulással. Az utcánkban találkoztam egy hivatásos Mikulással, meg is beszéltem vele, hogy hozzánk is jöjjön be. Ahelyett azonban, hogy ily módon megadhattam volna a gyermekemnek a hit bizonyosságát, kiderült, hogy a kamera öt perc tétlenség után leállt, így a Mikulás ténykedését nem rögzítette. Marad az, hogy a hit tekintetében nehéz kézzelfogható bizonyosságokat szerezni. Az osztálytársai olyannyira hiába igyekeztek felvilágosítani Balázst, hogy hadat üzent nekik: idén csakazértis a család valamennyi tagjának cipőjét megtakarította. Ő nyert.
– Nekünk, felnőtteknek mennyi esélyünk van hasonló győzelmekre?
– A karácsonyi történetet megélő keresztény világ számára – bármilyen messze is sodródott Istentől és önmagától – akkor nyílik esély, ha nem téveszti el az irányt. Ha mindig marad morzsa a zsebében, mint a mesében, hogy visszataláljon a helyes útra. A karácsonyok jelenthetik ezeket a morzsaszemeket, amikor az ember ráeszmél, milyen volt a gyermekkor öröme, és hogy mi minden lehetne. Akkor van igazi nagy baj, amikor az ember lelkiismeret-furdalás nélkül válik rosszá. Amikor elfogy a zsebéből a morzsa. A karácsony csodája, a lélekben azáltal felszabaduló energia, hogy hiszem Isten szeretetét, hogy életemnek célja van, abban is segít, hogy soha ne fogyjon el a tartalék.

KOVÁCS ISTVÁN
Sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatója. A Brassó megyei Kőhalomban született 1959. október 22-én. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben diplomázott 1985-ben, ösztöndíjasként Oxfordban tanult. Lelkészi pályáját marosvásárhelyi segédlelkészként kezdte, majd tíz éven át szolgált Sepsiszentkirályban, 1999-óta teljesít szolgálatot Sepsiszentgyörgyön. Egyházközségi és egyetemes egyházkormányzói szolgálata mellett aktív szerepet vállal a Nemzetközi Unitárius és Univerzalista Tanács munkájában, amelynek vezető testületében közel egy évtizeden át töltött be tisztséget.