Örömmel hallottam, olvastam, hogy az idei tanévkezdéskor megújulva átadott nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium közelében, a Fehér megyei Magyarlapádon is néhány héttel ezelőtt új otthonba költözhettek a magyarul tanuló kisdiákok. Eszembe jutott, hogy milyen szeretettel fogadtak minket ebben a két faluban 1992 tavaszán, amikor Kőrösi Csoma Sándor emlékére futottunk a szülőfalujától az iskoláig. Az alábbiakban néhány akkori naplóbejegyzésemet adom közre.
Március 21. Kézbe kapom a Gáll Lajos futókör szervezőbizottságának felhívását, amely szerint Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezve jelképes stafétafutást szervezünk Csomakőrös és Nagyenyed között, elvisszük a Csoma Sándor diófájáról vett faragott botot az enyedi kollégiumba. A staféta április 4-én az emlékünnepségről rajtol, majd néhány napos sepsiszentgyörgyi megszakítás után Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Dicsőszentmártonon és a közbeeső falvakon áthaladva, április 25-én délelőtt érkezik Nagyenyedre.
Április 4. Csomakőrösön megvásároltam a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Kiadványát, amelynek 6. oldalán olvasom Fábián Ernő áttekintő vázlatát. Innen tudom meg, hogy a mi híres nyelvtudósunk, a tibetológia megalapozója 1784. márc. 27-én született, és április 4-én keresztelték meg. Vagyis keresztvíz alá tartásának napján hallgatjuk meg a meghívottak beszédeit, majd lassú futamodással indulunk Sepsiszentgyörgy felé.
Április 23. Sok izgalmas napot éltünk át, de a tervet betartva folytatjuk utunkat Székelykeresztúr irányába.
Április 24. Ma reggel Csekefalva, Szentábrahám, Gagy következik, majd Hargita megyéből kilépve, a Kis-Küküllő mentén Kóródszentmárton, Vámosudvarhely, Vámosgálfalva, Dicsőszentmárton. Magyarlapád az utolsó előtti megálló a célállomástól. Kíváncsiak voltunk az elrománosodott Alsó-Fehér megye református magyarnak maradó falujára, amelynek frissen választott, fiatal férfiakból álló ,,vezetőtanácsa” estig várt ránk a községházán egy korsó borral.
Április 25. Mintegy tíz kilométer után „dicsőségesen” megérkeztünk a Bethlen Gábor Kollégiumba, amelynek tágas udvara tele volt ünneplő vendéggel. Akkor zsebemben felejtettem az előre megfogalmazott köszöntőt, amely ekképpen hangzott volna: „Kőrösi Csoma Sándor falujából a Székelyföld meleg szeretetét, üdvözletét hozom tarsolyomban. Megérkeztünk abba a kollégiumba, ahová édesapja hozta 1799-ben, s amely »tápláló édesanya« volt 16 évig számára. Nem volt gondtalan séta a több mint 300 km leszaladása, de a fáradtságot már kipihentük, és kárpótlásul olyan élményekben volt részünk, amelyeket sem szóban, sem írásban nem tudunk kifejezni. Köszönjük a résztvevőknek, az enyedi ünnepség szervezőinek, hogy piciny küldöttségünk ebben a fogadtatásban részesülhetett. Köszönjük a lelkek és szívek mellénk állását, az utak szélén ránk várakozók mosolyát, integetését. (...) Most már kijelenthetem: önként vállalt küldetésünket becsülettel teljesítettük. Tettük ezt az értünk is tevő nagyenyedi kollégiumért, Kőrösi Csoma Sándorért, jó hírnevéért!”
