Éppen ezer esztendeje, édes nagyapóka, lelkem, hogy nem írtam magának, de ennek éppen ezer oka van. Elég, ha megemlítek néhányat, nevezetesen: itt is sok a tanulnivaló, akárcsak Erdélyben, aztán sok időmet rabolja el a Világbéke című újságom szerkesztése, s nemcsak vers-, de zeneszerzéssel is foglalkozom, így aztán, bár közben sűrűn termelem a nadselű gondolatokat, nem volt időm azok megírására. De mert észrevettem, hogy a Cimbora-unokák békétlenkednek nadselű gondolataim szünetelése miatt, íme:
Emlékszik, nagyapóka, lelkem, Pacsuli nénire? Ha nem, felelevenítem az emlékét: Cenci néni szomszédságában lakik, s én neveztem el Pacsuli néninek, mert úgy illatozza magát, hogy átillatozik a kerítésen, s amint írtam legutóbbi levelemben, egyszer két ló megbokrosodott a Rózsadombon szörnyű illatozásától. S tán emlékszik, nagyapóka, lelkem, hogy Pacsuli nénit mint tréfáltam meg. Nem? Hát így: legkedvesebb barátnőjének, Emerencia néninek a nevében táviratilag üdvözöltem a neve napján, s egyben egy skatulya cukorkát is küldtem, azazhogy kerti csigát. Képzelheti, nagyapóka, lelkem, micsoda világháború tört ki Emerencia néni és Pacsuli néni között, de Pacsuli néni addig esküdözött minden szentekre, hogy ő ártatlan, amíg végre megkötődött köztük a világbéke, mégpedig a kedves Stánci néni uzsonnáján, amelyen én is jelen voltam, s Isten csudája, hogy szét nem repedtem az elfojtott kacagás miatt. Persze, a jó Cenci néni rám-rám nézett, s mintha mondta volna a nézése: vigyázz, Öcsike, nehogy eláruld magad, mert ezzel két ellenséget szerzel nekem, én pedig kitagadlak téged, ha meg is szakad belé a szívem.
Szerencsésen, vagyis botrány nélkül folyt le a világbéke-uzsonna, mind Pacsuli néni, mind Emerencia néni meg-megcirógatott, sőt, Világbéke című újságomból egy-egy tiszteletpéldányt kegyesen el is fogadtak, és megjövendölték, hogy belőlem is híres író lesz, mint a nagyapámból meg az apámból, sőt, híresebb.
Egy szó, mint száz, szent lett a béke Emerencia néni és Pacsuli néni között, s hogy ennek megerősödéséhez magam is hozzájáruljak, kikerestem a kalendáriumból Emerencia néni névnapját. Halljon ide, nagyapó, lelkem! Akár hiszi, akár nem, az Emerencia név is benne van a kalendáriumban! Pontosan január 23-ára esik. E felfedezéstől kezdve nem volt nyugtom: mind azon törtem a fejemet, hogy mivel lepjem meg Emerencia nénit – Pacsuli néni nevében. Talán emlékszik még, nagyapóka, lelkem, hogy januárban tavaszias idő járt, hónak híre-nyoma sem volt. Künn sétáltam Cenci néni kertjében (amelyet már a nevemre is íratott a drága), s hát egyszer csak mit látok a kerítés tövében: egy jól kifejlett teknősbékát. Hopp! – kiáltottam. Ahol egy teknőbéka van, több is van ott! Csakugyan volt ott több is, de nekem elég volt egy is arra, hogy megszülessék a nadselű gondolat.
Nosza, fülön fogtam a két teknősbékát, beleplántáltam egy skatulyába, kívül ráírtam, hogy narancs, felcímeztem Emerencia néninek, s ugyanakkor, amikor postára adtam, a következő táviratot menesztettem Pacsuli, illetőleg igazi nevén Orsolya néni nevében:
Tyukodiné Szeghegyi Emerencia őnagyságának, Budapest, Rózsadomb, Bimbódomb utca 25. Neved napjára meleg üdvözletet küld és öt kiló narancsot a te Orsolyád.
Képzelheti, nagyapóka, lelkem, milyen nagy örömet szerzett Emerencia néninek a távirat, hát még a skatulya, amikor megérkezett!
– Lám, lám – olvadozott Emerencia néni –, milyen figyelmes, micsoda áldott jó lélek ez az Orsolya. Igaz, hogy túlságosan festi s illatozza magát, de a szíve arany, egyem a szívét a lelkemnek, s azzal bontani kezdte a skatulyát. Persze, nagyapó azt kérdezi, honnan volt megint olyan sok pénzem, hogy telt táviratra is meg postaköltségre is. Mint amikor Pacsuli néninek táviratoztam s küldtem csigabigát, most is a keresztapámtól, Lehel Pistától kaptam a pénzt, aki – tetszik tudni – könyvet írt Jászai Mariról, a híres színésznőről, ezért sok pénzt kapott, s jókedvében megint megvett tíz példányt az én Világbéke című újságomból. S honnét tudom, hogy Emerencia néni mit mondott, amikor a skatulyát bontani kezdte? Onnét, hogy Emerencia néninek tőszomszédja Majmonidesz Matyi papája, annak a Majmonidesznek, aki engem utánozni szokott. Én éppen aznap látogattam el Matyihoz, s az ablakból néztük, mint bontja fel Emerencia néni a skatulyát a verandán. Az ám, olyan nagy volt az öröm, hogy be se ment a házba, mindjárt látni akarta a narancsot. Hát meg is látta.
Ó, szegény Emerencia néni, Isten csudája, hogy hanyatt nem vágódott rémületében, amikor a teknős kifordult a skatulyából. Sikoltozására összecsődült a szomszédság, én azonban tanácsosnak véltem nem mutatni magamat. Hogy azután mi történt? Nem történt egyéb, nagyapóka, lelkem, hogy miután Pacsuli néni megesküdött minden szentekre, hogy ártatlan, mint a ma született gyermek, Emerencia és Pacsuli néni közös költségen magándetektívet fogadott, hogy nyomozza ki a tettest. Egy hónapig nyomozott a detektív, hiába. Akkor aztán megjött a szép eszük, s félbehagyatták a nyomozást. Saját fülemmel hallottam, amint mondta Pacsuli néni Cenci néni uzsonnáján: Tudod, drága, nem nyomoztatjuk tovább a csirkefogót. Ugye, okosabb, ha azon a pénzen bemegyünk Emerenciával mindennap a cukrászdába?
– Persze hogy okosabb – mondta Cenci néni.
– Persze – mondám én is, miközben tisztelettel átnyújtottam Emerencia néninek a Világbéke című újságom egy tiszteletpéldányát.
