„...egy lány rohan ki az előttünk fekvő Kissebes házai közül. Blúza rongyokban fityegett rajta, haja kibontva lobog utána, testén verések nyomai látszanak. Magyar vagyok – mondja –, apám Kissebesen molnár. Ma éjjel a románok ránk törtek. Isten szerelmére kérem, mentsenek meg minket és megmaradt holmijainkat.
Kérdem a fiúkat, ki akar velem jönni? Mind a negyven jelentkezik. Csak nyolc jöhet – mondom. A sorsra bízzuk. Én számolok, ahogy itt álltok, s minden ötödik velem jön. Örül, aki jöhet, búsul, aki marad. A lány megindul, szinte büszkén megy elöl. Rajvonalban követjük. A falu csendes. A lány a malom felé vezet. Már pakolják is a szekérre a molnár holmiját. Ő mintha kárörvendve nézne rám. A lány, mintegy hálából félre hív és azt mondja: a balra fekvő Sebesvár lakói a folyó hídját elrontották, hogy a magyarok ne tudjanak oda átmenni. No, fiúk, nézzük meg azt a hidat, s hozzuk rendbe, ha már itt vagyunk! Valóban, a híd szét van szedve. Miközben tanakodunk, civil ruhás fegyveresek gázolnak át a vízen. Tüzelni! A mellettem álló Erdélyi János tizedes orra bukik, a többiek is hasra vágódnak, és csúsznak a partról visszafelé. A túlsó partról géppuska és számos fegyver ontja ránk golyóit. Erdélyi oldala csupa vér. Ráparancsolok: azonnal dobjon le magáról mindent, és csússzon vissza állásunkba. Fiúk! Fedezzük Erdélyit, mondtam a parti bokorban meghúzódva. Mintegy tíz perc múlva Erdélyi biztonságban van. Most mi is megkíséreljük menteni, ami menthető. Vakondokként, fejünkkel a földet túrva igyekszünk vissza a barázdák között. Mellettem iszonyú robbanás, fülem bedugul, arcomra húscafat fröccsen. Kábultságomból magamhoz térve látom egy társam szétroncsolt, vonagló testét. Egy golyó a derekán lévő gránátot érte. A szántásnak a végéhez érünk, ott egy mocsár cserjével és fűzfákkal. (...) Biztonságban érzem magam, s most eszmélek rá, hogy a lány apjával nem magyarul beszélt, hogy a falujába érve már milyen fürgén mozgott, hogy ő tanácsolta, menjünk a hídhoz. Csúnyán rászedett! Számba veszem a fiúkat. Velem együtt heten vagyunk. Elhelyezkedünk egy-egy fa mellett, és válaszolgatunk a hátulról jövő lövésekre. Ekkor egyszerre a mögöttünk lévő cserjésből iszonyú tűz zúdul ránk. Körül vagyunk véve. Combomon ütést érzek. Odakapok, nedves. Most egy óriás termetű fegyveres közvetlen közelből irányozza rám a karabélyát. A mellettem fekvő bajtárs saját agyába röpít golyót. Add meg magad! A lábam vérzik, töltényeim kifogytak, teljesen körül vagyok véve. Végezz! – kiáltom, s a földre temetem arcom. Várom a pillanatot, midőn az ég Ura előtt kell tetteimről számot adnom. Vajon fogom-e érezni a koponyámba fúródó golyót? Édesanyám sohasem fogja megtudni, hol halt meg a fia.
Durran a fegyver. Két karomból, amely a fejem fölött kulcsolódott, ömlik a vér. Fent vagyok. Harapásra tátott szájjal ugrom ellenségem felé. Az hátra ugrik. Érzem, hogy a lábam megbír – nem ért csontot a lövés. Eszeveszetten futok árkaink felé. Pillanatok, amelyeket nem lehet elfelejteni. Egy ideig dermesztő a csend körülöttem. Nem üldöz senki. Talán a bámulattól földbe gyökerezett a lábuk? Majd elvétve egy-egy golyó süvít el fejem mellett. Most már látom aggódó bajtársaim arcát. Már csak vonszolom magam a hegy oldalán. Az árok szélére ájultan rogyok, bajtársaim karjaiba, akik fedezték menekülésemet. De hatan meghaltak a harcban.
Történt mindez 1919. április 16-án, amikor a Fekete-Körös völgyében a Verbőczy-zászlóalj nyolc katonáját galádul tőrbe csalta egy román lány.”