Századik életévét töltötte tegnap Uzon község legidősebb polgára. Özvegy Fóriska Sándorné Szabó Erzsébet szerettei körében ünnepelte a jeles napot, a polgármesteri hivatal küldöttsége is köszöntötte az idős asszonyt. Ott volt drága unokája, Dóra, a jó hangulatot Dimény Ibolya fokozta, harmonikás kíséretében énekelte mindenki a Boldog szülinapot, utána – Erzsike néni kérésére – a Békét a szívünknek című dalt.
A helyi tanács hétfői gyűlésén úgy döntött, emléklappal tünteti ki a szép kort megért Erzsike nénit, Ráduly István polgármester és Szabó Anna alpolgármester asszony tortával, virágcsokorral is kedveskedett az ünnepeltnek. A községvezető úgy értékelte, megtiszteltetés számára, hogy köszöntheti a község legidősebbjét (három fiatalabb, „csak” 97 éves polgára van még a községnek – szerk. megj.), a falu büszke lehet arra, hogy ez a korosztály is képviselve van – mondta köszöntőbeszédében Ráduly.
Erzsike néni fiatalokat megszégyenítő frissességgel elevenített fel fontos dátumokat életéből. 1917. február 17-én született Szentivánban – igaz, az akkori zavaros időben a frissen munkába állt román közjegyző (azt is elmondta, hogy a románok 1916. január 22-én jöttek be) március 1-jét írt születési bizonyítványába. Neki azonban van okirata a valós születési dátumáról: remegő kézzel vett elő egy ősrégi Szentírást, abban az első oldalon édesapja a családot érintő legfontosabb dátumokat jegyezte be, lánya születésnapját is. 1941. augusztus 7-én esküdött örök hűséget férjének, 1942. március 28-án költöztek Uzonba. Először bérházba, majd saját bennvalót építettek – sorolta Erzsike néni.
Élete legszebb pillanatairól nehezen beszélt. „Mi lehet szép az életben? A nyomorúság, amikor két szegény összeáll, mi lehet a boldogság?” – vallotta. Gyereke nem született, de gyermeki szeretetet mégis kapott. Négyéves korától ő nevelte Szabó András gyerekét, Dórát, aki Attilával együtt ikerként született a családba. Neki unokája, Dórának nagymamája lett, a kettejük közötti kapcsolat ma is széttéphetetlen. Dóra hozza az ennivalót, takarít, férje, Ferenc a tüzelőről gondoskodik – mondta büszkén Erzsike néni.
A legszomorúbb, legkeservesebb pillanatra viszont most is könnyes szemmel emlékezik. 1944 márciusában férjét katonaként az orosz frontra vezényelték. A sepsiszentgyörgyi állomáson négy szerelvény indult, tele katonával, lőszerrel, frontra való felszereléssel. Amikor sípolt a vonat, falustársával egymásra borultak, úgy siratták a frontra indulókat – erre a mozzanatra emlékezett a születésnapját megelőző éjszaka. Kilenc hónapig volt oda az ura, november 19-én ért haza, épp névnapjára.
A húsz éve özvegy asszony nemcsak szellemileg, fizikailag is jól teljesít. Mozog a szobájában, ősszel még az utcára is kijárt, elment a templomba. A hidegben nem lépett ki az ajtón, a csúszástól is fél. Kedvenc időtöltése volt az olvasás és a kézimunka, de ezekről le kellett mondania rossz látása miatt. Rádiót hallgat közben, de szívesebben beszélget a hozzá betérő ismerősökkel. A csendet is szereti, ilyenkor imádkozik – sorolta mindennapjait, miközben jóízűen falatozott születésnapi tortájából.
